Kultúra

Ha régebben, úgy az 1970-es évek derekán Japánról hallottunk, akkor elsősorban a nyomtatott áramkör, a kazettás magnó, vagyis a mikroelektronika jutott eszünkbe. Akkoriban ez volt a nagy újdonság a világ piacain. Az Európában egzotikus nevű japán cégek, mint például a Sony vagy az Aiwa, igyekeztek minél kisebb méretű készülékeket, rádiókat, magnókat készíteni. Az iskolai történelemórákon a második világháborúhoz kapcsolódóan hallottunk még a kamikazékról, illetve a hirosimai atomrobbantásról. Nekem ugyan az átlagnál nagyobb szerencsém volt, mert művészettörténet- órán a Kisképzőben tanulhattam Hokusai és Utamaro csodás, színes fametszeteiről. Köszönhettük mindezt az ambiciózus M. Kiss Pál tanár úrnak, aki széles látókörű, nagy műveltségű művészettörténész volt abban az időben.

Lázár Balázs és Tallián Mariann verses műsoraikkal járják az országot, s olykor a határon túli magyarlakta vidékre is elviszik a szép szót. Versszínházukhoz elég néhány kellék: egy gyertya, egy szék, egy bot, egy kendő, egy sminkkészlet. A többit a szem, a száj, a mozdulat meséli el a közönségnek.

Református lelkészfeleség, háromgyermekes édesanya, foglalkozása szerint festőművész, végzettsége szerint vallásfilozófus. Votin Dórával a budapesti Montázs Art Caféban január elején nyílt kiállítása kapcsán beszélgettünk a gazdagréti református gyülekezet kápolnájában.

Robert Bresson (1901–1999) francia filmrendező az egyetemes filmtörténet legnagyobbjaihoz – Bergman, Fellini, Kuroszava, Tarkovszkij, Wajda – mérhető alkotó. Hazai ismertsége viszont elmarad az övékétől. Remélhetőleg a jövőben változik ez a helyzet, miután a jezsuiták által működtetett Párbeszéd Házában a közelmúltban hónapokon keresztül vetítették Bresson filmjeit.

Gyakran ütközünk meg itt, Magyarországon azon, ahogyan északi és keleti szomszédaink bemutatják közös történelmünket. Bizonyos korok – a honfoglalás vagy a középkori magyar királyság – tekintetében egyenesen azt láthatjuk, hogy a különbségek oly nagyok, mintha nem is ugyanarról a régióról volna szó. (Persze nem kell átlépni a határt ahhoz, hogy a történészek közötti véleménykülönbségek nyilvánvalóvá legyenek.

Bertók László, Pogány Judit, Csukás István, Vathy Zsuzsa, Rátóti Zoltán, Böszörményi Gergely és Bolyki György tervekről, vágyakról és szerepekről

December 26-án ragyogó napsütésben, kifejezetten enyhe időben jártunk Andris fiammal a parti sétányon, és figyeltük a madarakat. A köveken tőkés récék sütkéreztek, mások előttük úsztak, vagy éppen fenekükkel az ég felé fordulva, grundolva kutattak táplálék után az iszapban.

Megszokhattuk, hogy a vonat- és a villamossínek párhuzamosan futnak egymás mellett. Elképzelhetetlen, hogy másképp is lehetne. Ám nem mindenki gondolja ezt így. Meghökkentő módon Orosz Istvánnál találkozik egymással a két sín, és nem a végtelenben. Hoppá! Ez már döfi! – mondhatnánk. Minden szokatlanság, ami nehezen elfogadható, általában zavarja a komfortérzetünket, és azonnal azt mondjuk rá, ez nem így van a valóságban… Ám Orosz Istvánnál a környező és a tágabb világról alkotott legtöbb kép, bizony, szokatlan, bizarr, szinte földöntúli. Művészetében keveredik a realisztikus ábrázolás a szürreálissal. A látható világ nála gyakran szó szerint a feje tetejére áll.