A tisztelet hangján – a magyar történelem egy angol szemével

A két háború közötti időszak, a világháborús részvétel; Bethlen István, Horthy Miklós vagy éppen Nagy Imre történelmi szerepének értékelése a hazai tudósokat is megosztja.) Amikor – első pillanatra legalábbis – elfogulatlan külföldiek írnak a magyar történelemről, sokszor még a felületes szemlélő is úgy érzi, e megnyilatkozások sztereotípiákat ismételgetnek, felületesek, és leginkább csak arra szolgálnak, hogy alátámasszanak
valamilyen politikai nézetet. Ha kezünkbe vesszük Bryan Cartledge: Megmaradni –
A magyar történelem egy angol szemével című kötetét, már a könyv terjedelme is arra int, hagyjuk magunk mögött előítéleteinket, hiszen aki fáradságot nem kímélve elvégez egy ekkora munkát, annak rossz szándékai nem lehetnek.
Cartledge volt James Cal­laghan és Margaret Thatcher miniszterelnökök tanácsadója is, diplomataként 1980 és ’83 között Magyarországon, 1985-től 1988-ig pedig a Szovjetunióban szolgált, mint az Egyesült Királyság nagykövete.
„A történész maga is része a tanulmányozott folyamatnak, csak abból a nézőpontból tekinthet rá, amelyet a jelen pillanatban elfoglal” – írja Robin G. Collingwood (1889–1943) A történetírás elmélete című meghatározó művében. A nyolcvanhatodik életévében járó szerző alapállása már az első oldalak után nyilvánvalóvá válik. Tiszteletet – sőt, némi csodálatot is – érez a magyarok iránt. Amint arra a könyv címe is utal, a magyarság történelmére elsősorban a megmaradásért folytatott küzdelemként tekint. Egy nép történelmét megírni ugyan­akkor rendkívül nagy vállalkozás. Óhatatlanul lesznek olyan események, amelyekre nagyobb, más történésekre kisebb hangsúly kerül. Cartledge könyvében is vannak elhagyott-elnagyolt részek – mint például a háború utáni délvidéki magyarság elleni atrocitások –, ám összességében a szerző szinte minden fontos pillanatra kitér. Az is érthető, hogy a XXI. századhoz közeledve miért lesz egyre részletesebb a leírás. A könyv első, 2006-os megjelenése után a történész szakma megtette a maga kritikai megjegyzéseit, kiegészítéseit e műhöz, ám ezeket olvasva is az látszik, Cartledge-nek legfeljebb az vethető a szemére, ahogyan egyes eseményeket értelmez.
Egy másik nagy történész, Leopold von Ranke (1795–1886) klasszikus meghatározása szerint „a történész feladata, hogy megmutassa, hogyan is volt” – „wie es eigentlich ge­wesen”. Collingwood ugyan­­akkor hozzáteszi, „a történész csak a jelen szemüvegén át láthatja a múltat”. A történetírók éppen ezért esnek bele gyakran abba a tévedésbe, hogy a végkifejlet ismeretében értékelik az adott eseményeket, személyeket. Cartledge sem kerüli el ezt a hibát, ám mindennek ellenére igyekszik, amennyire csak lehet, tárgyilagosnak maradni. Egy történész persze lehet szubjektív, ha ez „a kötődés, és nem az ítélet vagy a magyarázat részrehajlása”. A szerző legtöbbször nem is lépi át ezt a határt, ám egy korszak – és egy politikus – tekintetében tapasztalhatunk némi elfogultságot. Cartledge a nyolcvanas években képviselte hazáját Magyarországon, talán ezért nem tud objektív maradni a
kádári időszak vizsgálatánál. Szerinte
Kádár János sajátos „kiegyezést” kötött a magyar néppel. Pedig ez a rendszer is diktatúra volt a javából, legfeljebb a módszerek lettek kifinomultabbak.
Bryan Cartledge műve nem csupán egy újabb történelemkönyv. Egy történész-diplomata „csekély hódolata” egy olyan nép előtt, amely annyi áldozatot hozott az évszázadok során azért, hogy megmaradjon. A kötetet Bánki Vera kitűnő fordításában veheti kezébe a magyar olvasó.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .