Gyöngéd figyelemmel
Fotó: Bagdán Zsuzsanna

 

Jóllehet református és festőművész, nem szereti, ha református festőművésznek nevezik. Hogyan határozná meg magát?
– Elsősorban nem festőművészként, hanem megváltott emberként. Nekem ez a legfontosabb: egyfajta teljesen őrült életlátást és életvitelt, teljes kiszolgáltatottságot és teljes megmentettséget jelent egyszerre.

Hogyan csapódik le mindez a művészetében?
– Nagyon fontos számomra a világban lévő fájdalom és szenvedés, amely sok munkámon, például a „deszkás” képeimen is erőteljesen megjelenik. Amikor a deszka kiegészül egy vonallal, festékbevonatot vagy esetleg aranyréteget kap, begyógyulnak a sebei – ahogy a kiszolgáltatottság, a szenvedés, a fájdalom is bearanyozódik, és megrendítően szép dologgá válik. Szebbé, mint egy teljesen tükörsima fa- vagy aranyfelület.

A most megnyílt kiállításán kizárólag ilyen „deszkás” képek szerepelnek. Honnan jött az első?
– Az első deszkák sok évig pihentek az udvaron. Jó vastag szelet fák voltak, már elég öregek, szürkék, kicsit repedtek, esőáztatták, napszítták. Akkor még nem tudtam, mi lesz velük, csak azt, hogy nagyon szépek, és valami dolgom van velük. Úgy emlékszem, éppen a keményfára festett Vagyok-sorozat után, amely előtt ülünk, kezdtem el gondolkodni azon, mi mindent lehet kifejezni az anyagválasztással. Az alapszakos szakdolgozatomban is érintettem az ikon és a szakrális művészet témáját, így az elmélet és ennek a festménysorozatnak a gyakorlata vezetett el a hulladék fához. Valóban talált fával dolgozom: az a lényeg, hogy olyan maradjon, amilyenné az élet tette: ha rozsdás szög áll ki belőle, az ott marad. Dolgozom akrillal, olajjal, akvarellel, pasztellel, arannyal, grafittal, szénnel, szinte bármivel – attól függ, mit akarok mondani. A Vagyok-sorozat előtt sok éven át vászonra festettem, de azt éreztem, hogy a miatyánk témát semmiképpen sem lehet vászonra festeni.

A szakralitás témája ezzel az anyagválasztással párhuzamosan jelent meg a munkásságában, vagy már korábban?
– A szakralitás nem téma, hanem világlátás, gondolkodásmód és életvitel, amely lecsapódik azon, amit festek. A legtöbb gondolatom mélyén megkerülhetetlenül ott munkál az Istennel való kapcsolat, amely azonban nem mindig és nem direkt ábrázolódik ki.

Mi motiválta, amikor festeni kezdett?
– A szokásos történet: már kiskoromban nagyon sokat rajzoltam. Grafikus akartam lenni, verseket és meséket akartam illusztrálni, de Korga György elhívott Zebegénybe, a Szőnyi István Nyári Képzőművészeti Szabadiskola táborába, ahol a szabadban festettünk, napfénynél. Ott ellenállhatatlanul beleszerettem a színekbe. Kinyílt egy másik világ, és ráébredtem, hogy nem a grafika lesz az én utam. A főiskolára nem vettek fel, a Pannónia Filmvállalathoz kerültem – nagyon szép szakasza volt ez az életemnek. Nepp József volt a háttérfestők vezetője, az ő stílusában tanultunk meg temperával festeni, ami egészen speciális képzést jelentett. Közben elkezdtem az Óbudai Festőiskolába járni Gyémánt Lászlóhoz, tőle egészen más látást tanultam. A kettő olykor ütközött is bennem: az egyik helyen túl festői voltam, a másikon meg túl aprólékos. Ez nem volt könnyű, de idővel mindegyik megtalálta a maga helyét.

Akár a fa mint alapanyag. Mi a jelentősége annak, hogy nem vászonra vagy papírra, hanem éppen fára fest?
– Amióta a „deszkás” képeket csinálom, azóta különös jelentősége van annak, hogy hulladék fára festek. Másképp nyúlok az anyaghoz: onnan kezdve, hogy kézbe veszem, elkezdem forgatni, nézni, tapintani, végiggondolni, egyáltalán mennyit szedjek le a rátapadt szennyeződésből, úgy érzem, mintha egy isteni gesztusban vennék részt. Ahogy kinyújtom a kezem és felemelem azt az elgyötört fát, megérzem azt a cselekedetet, ahogyan Isten lehajol, megragad és felemel egy embert, aki már ettől, a kézbevételtől megváltozik. Egészen más ezeket a fákat festeni, mint egy érintetlen fatáblát vagy vásznat. Ezt a folyamatot nem én uralom, hanem finom együttműködésben, kölcsönhatásban vagyok az anyaggal, gyöngéd figyelemmel fordulva a sérült fa felé. Félreértés ne essék: nagyon szeretek vászonra festeni, szeretem a rugalmasságát. A sérült anyag titkos szépségében viszont magamat és az embertársaimat fedezem fel.

A sérülés-sérültség kijavítása, helyreállítása egyfajta teremtés?
– Nem teremtésről, hanem az újjáteremtésben való részvételről van szó. Nem valami teljesen új létrehozásáról, és nem is a régi kijavításáról. Ha kijavítanám, akkor szépen befoltoznám a réseket-lyukakat, kihúznám a vasszögeket. Éppen ez a lényeg: megmutatom, feltárom a sérülést, amely így sokkal jobban látszik, mint látszana azon a szürke, korhadt fán. De éppen azért, mert láthatóvá válik, mégis átalakul, gyógyul.

Akkor a festő egyúttal gyógyító is?
– Akár. Tudjuk, hogy a művészetnek van terápiás hatása. Többször átéltem, hogy valakiben komoly lelki folyamatok indultak be vagy záródtak le a képeimmel létrejött kapcsolata révén. A művészet attól művészet, hogy van valami olyan hatása, amit semmi más nem képes megadni: jó esetben valami olyasmit sikerül közel hoznia az emberhez a nem érzékelhető világból, amit másképp nem lehetne.

Éppen ezért különös itt ülni ebben a református kápolnában a legnagyobb képsorozata, a Vagyok mellett, amelyet beszélgetésünk előtt félig tréfálkozva református ikonosztáznak nevezett.
– Minél többször volt kiállítva ez a sorozat, annál jobban éreztem, hogy ez a tizenkét festmény szakrális teret kíván. Egy ideig azon gondolkoztam, melyik katolikus közösséget kereshetném meg, de közben itt, a gazdagréti református templomban is elkészült a kápolna. Férjem, Lovas András 1999 óta lelkipásztora ennek a gyülekezetnek, így egyszerre vagyok anyja és lelki gyermeke ennek a közösségnek. Felmerült bennem, hogy van valamim, ami idetartozik. Leírtam a presbitériumnak, miről szól ez a sorozat, mi az egyes darabok, az elrendezés, a megvilágítás teológiai üzenete. Nagyon pozitívan reagáltak, volt, akit kifejezetten megmozgatott lelkileg, és támogatták, hogy itt helyezzük el a sorozatot.

Tudatosan tanítják a gyülekezetet arra, hogyan találkozzanak a vizuális művészetekkel?
– Sosem kellett ezt programmá tennünk, a művészet a látásunk része. Meggyőződésem, hogy a férjem is művész, mint ahogy a legtöbb lelkész az: akik jól írják a prédikációt, azok ugyanúgy alkotnak, mint bármelyik alkotóművész. Már többször felfedeztük, hogy ugyanazon az alkotási folyamaton megyünk át – csak másképp, vagy más végeredményre jutva. A gazdagréti gyülekezet nyitott, elfogadó közösség, amely befogadó jelenléttel van ott a világban. Ez a befogadó jelenlét maga a misszió. Ha ez nemcsak egyéni, hanem közösségi szinten is megvalósul, akkor részeivé válunk a kultúrának, és a kultúra is része lesz a kereszténységnek, a hívő közösségnek. Szerintem nem keresztény vagy református művészet van, hanem művészet: és vannak olyan reformátusok, katolikusok, más felekezetűek, akik szerencsétlenségükre éppen művészek. A gyülekezetünkbe több művészember is jár: nem azért, mert kimondottan őket céloztuk meg, és nem is azért, mert itt Votin Dóra református művész képei láthatók, hanem azért, mert itt nyitva van az ajtó, ide be lehet jönni – és vonzó, ami itt van benn. Néhány éve részt vettünk az Ars Sacrán, a nyitott templomok éjszakáján. A délutántól éjfélig tartó programon különböző együttesek, zenekarok léptek fel, létrehoztunk egy kiállítást, berendeztük a teret úgy, hogy le lehessen ülni asztalok köré, és barátokat, ismerősöket, nem gyülekezeti tagokat is hívtunk. Nagyon jó és élettel teli alkalom volt ez. Akadt olyan művész, akivel akkor találkoztam először, és a mai napig emlékszem a beszélgetésünkre. Valami ilyesmit jelent a nyitottság.

Azt mondta, a különböző irányok megtalálták a helyüket a művészetében. És Ön megtalálta a helyét?
– Vágyom arra, amit régebben már többször tapasztaltam a Crescendo keresztény nyári művésztáborban, ahol ötletszerűen összeverődött apáca, autonóm gyülekezetes, baptista, református és unitárius művészekkel alkottunk és kerültünk közel egymáshoz a műveinkről beszélgetve, rádöbbenve arra, mennyi közös van bennünk. A képzőművész magányos, magányosan alkot, ezért eleve elszigeteltségben él, esetleg egy-egy kiállításra kidugja az orrát, és azt mondja, nézzétek meg a képeimet. Nem tudom, mennyire csak a művészekre igaz, vagy társadalmi szinten is az: nem tudunk beszélgetni. Nagyon érdekelne egy olyan művésztelep, ahol heten vagy tizenketten dolgoznánk együtt egy témán egy-két hétig, és ahol a festők közösen festenék meg a képeiket. Minden művész elkezdene egy képet és befejezne egy másikat, mindennap egy vászonnal arrébb lépve, s csak annyit és csak ott hozzátéve valamit a többiek munkájához, ahol és amennyit szerinte szükséges. Rendszeresen megfogalmazom magamnak a kérdést, hogy jó-e ez, miért is csinálom, de mindig rájövök, hogy nem tudok és nem is akarok mást csinálni. Ezt szeretem, és hordozom a szabadsággal járó összes nehézséget. Ezzel együtt alapvetően úgy érzem, a helyemen vagyok.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..