Közelkép

Útlevél

„…aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pt 2,9b)

Öt állampolgárságot kapott. Pedig nem volt nagy világfi. Épp ellenkezőleg. Nagyapa valójában még a falu határát sem hagyta el soha. Ugyanabban az egyszerű kis házban élte le az életét, velünk közös udvarban. A Monarchia Magyarországán született. A bécsi döntésig, közel húsz éven át csehszlovák fennhatóság alá tartozott a néhány ezres település. Hatesztendei, tiszavirág-életű magyar kötődés után, a Vörös Hadsereg térhódításakor egész Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolták. Később Ukrajna függetlenedésével az emberek ismét kénytelenek voltak lecserélni hivatalos okmányaikat.

Vannak fölszentelt helyek, házai a nagyvilágnak, amely pontokat ha összekötjük, a mozgalmas vonalrendszer behálózza Földünket. Ilyen szent hely a fővárosban a Hermina-kápolna is szép-szomorú történetével, művészetben gazdag „terével”, a (hazai) romanticizmus szépségeszményével, amely páratlan a határainkon belül. S hogy összefonódik a klasszicizmussal, azt igazolja, amit a német romantikusok megfogalmaztak, amikor kitágították a romantikus fogalmat: érvényes mindarra, ami távoli és ismeretlen, ami irracionális vagy rokon a halállal. Ezért romantikus minden művészet. Bizonyság erre a Hermina- kápolna esetében az alkotói névsor is: Hild József és Liszt Ferenc, Führich József, Leopold Kupelwieser, Novotny János, Johann Meixner; építész, zeneszerző, festők és szobrász, akik közül nem hiányzik a páratlan ízlésű Tomala Ferenc „műlapkereskedő” sem.

Nemzeti himnuszunk – ha magán viseli is Kölcsey Ferenc lelkiségének és kora sajátos irodalmi műfajának mindmegannyi jegyét – imádság. A költemény Kodály Zoltán jóvoltából túlélte Rákosi ateista törekvését, és az az elképzelés sem járt teljes sikerrel, hogy elégedjünk meg Erkel dallamával, de ne énekeljük hozzá a szöveget.

Volt a történelmünkben egy pillanat, amikor mindannyian mosolyogtunk. Mi mindannyian, akiket a bűntudat nem kényszerített pincemélyre bujkálni. Mi mindannyian, nemre, fajra, vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül; mi mind annyian, ilyen-olyan diákok és hallgatók, ez meg az melósok, itt meg ott szántóvetők, körző-, vonalzó- és agykoptatók, tollforgatók és komédiások, papok és apácák beöltözve és kivetkőztetve; mi mindannyian, a lehető legdemokratikusabban, anélkül, hogy bármilyen charta, okos vagy oktalan, európai vagy nem európai törvény szabályozta volna; anélkül, hogy bármilyen kerekasztal mellett bárkivel megtárgyalták volna; anélkül, hogy bárki menedzselte vagy szponzorálta volna. Mi mindannyian, akik e kicsike honban élünk, csak úgy egyszerűen, minden kényszer nélkül, a lehető legtermészetesebben, saját magunktól mosolyogtunk.

Az esztendő harmadik választására készülve sokszor hallottunk az önkormányzat fontosságáról. Ugye emlékszünk arra, hogy annak idején a helyi tanácsokban mindig az történt, amit az egyetlen párt akart. Ma pedig azok intézik az önkormányzat ügyeit, akiket mi választunk meg tisztségükre. E választás súlyát sajnos még nem mindenki érti. Nem mindenki érzi, milyen fontos szerepet játszik az önkormányzat egy-egy település jövőjének alakításában és az ott lakó polgárok ügyeinek intézésében.

1956 emlékére

A magyar nép kezébe vette a sorsát 1956-ban. Megelégelve a sztálinista diktatúrát, egyetemisták, diákok vonultak az utcára tüntetni a szovjet megszállás ellen. A szívük és a hazaszeretetük hajtotta őket. Meglehet, nem is gondoltak arra, hogy tettüknek milyen komoly következményei lesznek, ahogyan arra sem, hogy örökre beírják magukat a magyar történelembe. Hiszen általuk kezdődtek meg a visszafordíthatatlan folyamatok. A békés tüntetésnek induló megmozdulást a kommunista pártvezetés véres megtorlása követte, kitört a forradalom és a szabadságharc. Azóta, immár ötvennyolc éve a pesti srácokról és minden, hazájáért küzdő magyarról emlékezünk meg, tisztelettel adózunk a legnagyobb kisemberek emléke előtt, akik Magyarországért és a szabadságért harcoltak és haltak meg.

Beszélgetés Hende Csaba honvédelmi miniszterrel

Miniszter úr, Magyarország történelmének utóbbi évszázadaiban mindig valamelyik politikai-katonai nagyhatalomhoz csapódott. Nincs esélyünk a függetlenségre, s ma is ez határozza meg helyzetünket?

– A mohácsi vészig Magyarország regionális nagyhatalomnak számított, sokszor maga volt szövetségek vezető hatalma, attól kezdve azonban a helyzet valóban drámaian megváltozott. Ha az elmúlt száz évet vesszük: a második világháború alatti német szövetség, illetve az 1955-ben létrejött Varsói Szerződés valóban azt mutatja, hogy Magyarország elveszítette önállóságát, nem maga döntötte el, milyen úton kíván járni.

„Akkor odalépett hozzá Péter és megkérdezte: Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer? Mondom neked – felelte Jézus –, nem hétszer, hanem hetvenhétszer” (Mt 18,21–22). De vajon mit jelent ez pontosan? Hogyan kell a mindennapi életben gyakorolni a megbocsátást? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Henri Boulad Aki megbocsát, Istenhez hasonló című könyvében, melyet a Kairosz Kiadó jelentetett meg.