Isten, áldd meg a magyart!

Bevallom, nemzeti imádságunk 1956-ban ragadott meg igazán mélyen. Október 25-én egy barátommal és vagy tízezer más tüntetővel egész nap a fővárost jártuk. Nem volt sok zászlónk, se jelszavunk, csak himnuszunk. Talán azt hittük, ha a Himnuszt énekeljük, nem nyit ránk tüzet az ellenség?

Az igazán megrendítő élményt az jelentette, amikor az Astoriánál és az útkereszteződésben halomba rakott hősi halottakhoz értünk, akik nemzeti zászlókkal voltak letakarva. Körülálltuk az elesetteket, és felhangzott a himnusz. Azóta is, valahányszor énekelem, ez az emlék idéződik fel bennem, és gyakran könny szökik a szemembe…


A Blaha Lujza tér felé közeledve ágyúszóhoz hasonló döngő hangot hallottunk. Mire odaértünk, a ledöntött Sztálin-szobor, már fej nélkül, ott feküdt az éjjel-nappali csemege előtti sarkon. Nagy tömeg vette körül. Az emberek közül kimagaslott egy sísapkás fiú, aki a diktátor hasán állva egy felborult villamosból származó acélrúddal döngette, aprította a szobrot. Ötpercenként felhangzott a Himnusz. Ilyenkor a fiú mindannyiszor lekapta sapkáját, és a rudat fegyverként magához szorítva harsányan énekelt velünk, vigyázzállásban.

Nyugati bírálóink minderről semmit sem tudnak. Fiatalabb honfitársaink sem. Sokan közülük az imáról is csupán vénasszonyos rózsafüzér-morzsolásra gondolnak. Ám alaptörvényünk első mondatában nemzeti imádságunkat idézi a jövő nemzedék is. A lelátókon és ünnepségeinken a Himnuszt éneklő közönség soraiban álló fiatalok talán diákéveik alatt egyszer majd megtudják és megértik, mennyi szabadságharcos hős, mennyi történelmi emlék teszi felejthetetlenné imádságos himnuszunkat.