Közelkép

„II. János Pál személyében olyan pápát avatnak boldoggá, aki egy szociális igazságosságtól áthatott demokratikus társadalomban jelölte meg az emberiség jövőjét” – áll a Magyar Szociális Fórum (MSZF) – Szociális Kerekasztal nemrég kiadott közleményében.

„Jelképesnek számít, hogy Karol Wojtylát a munka ünnepén avatják boldoggá. Ő a munka elsőbbségét hirdette a tőkével szemben, s a tőkét eszköznek tekintette a társadalom boldogulásához. Centesimus annus kezdetű enciklikájában leszögezte: a bérnek elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy a munkás és családja megéljen belőle, valamint bizonyos mértékű takarékoskodást is lehetővé kell tennie.

Az elmúlt időszakban különösen sokszor találkozhattunk korunk egyik legdivatosabb kifejezésével, a kommunikációval – főként azért, mert május 24-én tartották a katolikus közösségi tájékoztatás, leánykori nevén a tömegtájékoztatás világnapját. E cirkalmas elnevezés ugyebár két összetett szóból áll, vagyis összesen négy tagból – olybá tűnik, hogy közülük mostanság a legnagyobb hangsúly arra esik: tömeg.

Nincs unalmasabb, mint egy tegnapi hírlap, tartja a szólás. Szellemesnek tűnő mondat, ám, mint az ilyenek általában, felszínes. Mert mi lenne velünk a tegnapi hírek nélkül? A történelem a tegnapokból rakódik össze. Múlt nélkül nincs jelen. Vagy mint az LGT énekelte néhány évtizede: „Holnap jön egy villamos, és elvisz a holnaputánba, holnap jön egy villamos, ne félj!”

Nemrégiben egy-két napos hírvihart kavart, hogy Monokon nem lépett életbe a II. János Pál díszpolgári címéről hozott határozat.

Mádl Ferencre emlékezünk

Egyik régi nyilatkozatában Jónás bibliai történetét idézte fel, akit az Úr Ninivébe küldött, hogy bűnbánatot hirdessen, de ő inkább hajóra szállt, hogy kibújjon a feladat alól. Küldetését azonban végül mégis teljesítenie kellett. „Én nem bűnbánatot akartam hirdetni Ninive-Magyarországon, s prófétának sem tartottam magam. Egy voltam azok közül, akik feleltek a hívásra.”

Bakonyi faluból, hatgyerekes családból, tiszta értékrenddel indult, katolikus neveltetését a hitoktatáson és a piarista gimnázium szellemén túl főleg szülei életpéldájának köszönhette. Ez a példa a könyvek szeretetét is magában foglalta. A nemzetközi magánjog professzoraként szolgálta embertársait, szerette, vezette tanítványait. „Igyekeztem mindig valamivel többet tenni a szorosan vett kötelességemnél” – mondta egyszer. „Fenntartás és érdek nélkül” szerette az embereket.

Molnár Róbert kübekházi polgármester: Az igazi vándorút ekkor kezdődik

Sokan elmenekülnek Isten elől, bízva magukban, s közben a halálba „kudarcba, bűnbe – futnak. S amikor baj van, mint egy kívánságteljesítő automatához, Istenhez fordulnak – írja könyvében Molnár Róbert.

 Polgármesterként munkamániás lett, gyakorlatilag csak aludni járt haza, feleségével alig találkozott. 2003 karácsonya előtt neje néhány napra hazautazott a szüleihez pihenni. Róbert feldíszítette a fenyőfát, várta vissza. S a feleség telefonált: nem jön…

Beszélgetés Jelenits István piarista szerzetessel a pünkösdről és a Szentlélek erejéről

– A pünkösd fénye mintha valamelyest elhomályosodott volna napjainkban. Sokan talán nem is sejtik, hogy ez a két nap nem pusztán majálisok, juniálisok alkalma és a természet megújulásának ünnepe. Lehet, hogy a hitüket gyakorló keresztények között is megfogyatkozott ennek az ünnepnek a becsülete?

– A húsvét és a pünkösd eredete szerint is a tavaszhoz kapcsolódik. Nemhiába mondja Balassi Bálint: „Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje, mindent egészséggel látogató ege…” Laicizálódott, a természethez nosztalgikusan visszavágyódó társadalmunk akkor is őriz valamit az ünnep tartalmából, ha csak ezekre a mozzanatokra figyel. Az egyház talán nem ünnepli olyan förgeteges örömmel a pünkösdöt, mint a karácsonyt és a húsvétot, de a Szentlélekről mégsem akar elfeledkezni. Magyar vonatkozásban elég a csíksomlyói búcsúra utalnunk: ott az egész Kárpát-medence magyarsága találkozik, s az ünnep öröme a televízió közvetítésében milliókhoz eljut.

Világ-nézet katolikus szemmel

A hatvanhárom esztendős Tomas Halík prágai szociológiaprofesszor, akit a kommunista diktatúra idején titokban szenteltek katolikus pappá, és aki most a Cseh Keresztény Akadémia elnöke, olyan személyiség, akinek megnyilatkozásaira érdemes figyelni. A legnemesebb értelemben vett cseh szellemesség és az európai keresztény gondolkodás fejeződik ki sok megállapításában. Évekkel ezelőtt például kijelentette: „Évtizedek óta életem nem más, mint állandó küzdelem az emberi előítéletek, a butaság és a rosszakarat ellen. Tudom, hogy ebben a harcban sohasem győzhetünk, de nem szabad feladnunk.”

 „A Moszkva térig jár az 56-os busz.

Sok az ellenőr, és rég nincs kalauz.”

     Hobo Blues Band

„Kéz a kézben átmegyünk a Moszkva téren.”

     Republic

Mindennap áthaladok rajta. Kétszer. Egyszer reggel. Egyszer este. Kihagynám, ha lehetne. De nem lehet. Kikerülhetetlen. Megkerülhetetlen. Annak ellenére, hogy zsenge ifjúságom nem a fővárosban telt, vagyis nem bandáztam itt, nem ehettem a hamisíthatatlan téri hamburgerből, túl sokszor nem várakoztam az óra alatt, és a Gomba presszó kínálatába sem nyerhettem betekintést – őt magát mégis ismerem. És elmondhatom: megfogalmazhatatlan, amit érzek iránta. Hogy szeretem-e vagy sem? Érzéseim ennél árnyaltabbak. Kívül esnek ily egyszerű földi kategóriákon. Ha jól belegondolok, még szép emlékek is fűznek hozzá. És gyakran a fülembe cseng néhány, számomra örök érvényű dal is, amely őrzi a nevét, azt, amelyiket hatvan éven át viselt. De az is igaz, kerülgetett már egyféle szégyenérzet is vele kapcsolatban, különösen akkor, amikor a jóléti társadalmak egyikéből érkezett ismerőseimet kalauzoltam át rajta. Érzelmek, emlékek ide vagy oda, egy biztos: az ez év májusáig Moszkva névre hallgató tér enyhén szólva nem a legszebb hely a fővárosban.