Isten fölrakott a korongjára (II. rész)

„Kártyavárként omlottam össze. Hogy Isten megtörje kemény szívemet, nem volt elég kikerülnöm az országos politikából, kellett hozzá házasságom kudarca is. Feleségem református, ekkoriban ő már megtért.”

 

Utolsó szalmaszálként Istenbe kapaszkodott, leporolta a polcon lévő Bibliát. A Zsoltárok könyvénél nyitotta ki. Dávid király egyszer a magasba, máskor nagy mélységekbe került, de mindig hálát tudott adni. „Föltettem a kérdést: életem drámai eseményei közepette nekem is hálásnak kellene lennem? S ahogy olvastam a Bibliát, egyre elevenebbé vált bennem Isten. Az egyik éjszaka – talán némelyek azt gondolják, a mai, »modern« világban Isten már nem »kommunikál így« éppen a tetőtéri szobába mentem fel, amikor megszólított Isten. Annyit mondott: Mózes 16,9. Nem hangot hallottam, hanem mintha valamilyen különleges érzékszervemmel fogtam volna fel az üzenetet. De még mindig próbáltam »lerázni« magamról. Fél kettőig bírtam, akkor fölkeltem, s kinyitottam adott helyen a feleségemtől kapott Károli-féle Bibliát. „Térj meg a te asszonyodhoz, alázd meg magad az ő kezei között.”

Nem attól leszünk Istennek kedvesek, hogy kivikszoljuk a templomot, hanem attól, hogy az ő értéke szerint élünk, hogy hitünkkel elfogadjuk őt. Ettől kezdve megindult az enyhülési folyamat kettőjük között. – Ott voltam, beszélhettünk volna…” – hangzott a válasz.„Feleségem lejött Szegedre, az egyetemi vizsgámra, beszélgettünk, de még akkor is igyekeztem megjátszani a kemény férfit; amikor azonban fölszállt a vonatra, éreztem a hiányát. Telefonáltam: a következő járattal jöjjön vissza.

 „Nagy szükségem volt erre a nyomorra.”

Később is találkozgattak, majd felesége közölte: meghívta őket Végh Tamás, a fasori református lelkipásztor. Korábban is imádkozott értük, a házasságukért. Közvetíteni igyekezett köztük, de mindketten mondták a magukét. Erre a lelkipásztor így szólt hozzájuk: „Ne gyalázzátok Istent, vonuljatok el egy csendes hétre.”

Biatorbágyon ötven éve működik a Trausch Liza Erzsébet által alapított ökumenikus missziós központ. Róbert nagy nehezen állt rá, húzódozott. „Isten megint a fejemre koppintott: de igenis mész!”

Addig úgy gondolta, csak az a munka jó, amit ő maga végez. De ekkor a feladatokat munkatársaira kellett bíznia. „Ez jó vezetési tapasztalatnak bizonyult. Isten meghúzott a sárban és a mocsokban, hogy meglássam önmagamat.”

A csendes hét első napján közölte a vezető lelkipásztor, a Királyok könyvének egyik részletével foglalkoznak. – elmegyek! Feleségem sírva fakadt. Megsajnáltam, visszaültem.”„Bedurrantam: nem azért mentem oda, hogy egy bélpoklos ember történetével foglalkozzam

Egyre inkább megértette, az ördög akarta elüldözni onnan. „Mert Isten az első estétől kezdve ezen a történeten keresztül kezdte lelkembe lövöldözni a nyilait. Rájöttem, a történet rólam szól! A dicső politikus és hadvezér, aki nagy sikereket ért el, közben leprás lett. Takargatnivaló foltjai voltak… Elvártam, hogy szeressenek, tiszteljenek; a korrupció, a protekcionizmus… mind-mind előjött korábbi életemből.”

Csütörtökre rosszul lett, mintha valaki a torkát szorongatná. Akkor azt mondta a lelkipásztornak: ha nem teheti le bűneit még aznap a keresztfa alá, reggelre meghal. „Megértettem, az ördög nem koktélozgatni akar velem, már az életemet kívánja.”

Elővett egy papírlapot, s gyerekkorától kezdve mindazt, ami oda kívánkozott, fölírta: –, amit korábban senkinek sem. Vörösödtem, sírtam, szégyenkeztem. A lelkipásztor ártatlan bárány arccal nézett rám. Ilyennek képzelem el Krisztust: aki bűneinkben is velünk van.„Megloptam a szüleimet, paráználkodtam… két oldal tele lett… Amikor fogadott a lelkipásztor, imádkoztunk, s azt éreztem, nincs vesztenivalóm. Olyan dolgokat mondtam el  – az embernek, de már tudtam, valójában Istennek

 

Életemet átadtam Istennek, behívtam őt a szívembe, s azt mondtam: Uram, a tiéd vagyok. A lelkipásztor figyelmeztetett: a megtérés nem egy pont az ember életében, hanem kettőspont: az igazi vándorút ekkor kezdődik.”

 Utána fölment a szobába, felesége nem tudta már elképzelni, hová lett – talán mégis elszökött? „Ma nagyon sok bűnöm bocsáttatott meg.”

Lefeküdt, de nem érezte a megrendítő hatást – hogy attól kezdve minden rózsaszín lett –, amiről mások beszámolnak megtérésük történetében. „Hajnali fél kettőkor fölébredtem, hogy mennyei kórus zeng a fülemben. S amikor kinyitottam a szemem, akkor is zengett: „Itt vagyok, jövök… itt vagyok, jövök… – ezt hallottam. Annyira a hatása alá kerültem, hogy elkezdtem sírni, s reggelig potyogtak a könnyeim.”

Reggel feleségének minden vele szemben elkövetett vétkét elmondta. Kölcsönös bűnvallomás következett. „Fájdalmas volt… annyira, hogy összeomlottunk a teher alatt a sáros hóban… 2004. március 4-ét írtuk. Utána egymás ruhájáról vakartuk le a sarat. Aztán Isten fölemelt minket.”

A megpróbáltatások a továbbiakban sem maradtak el. „De már másként fogadtuk. Tudtunk Istenhez imádkozni. Munkatársaimmal is megváltozott a viszonyom. Amikor beléptem a hivatalba, anélkül, hogy megszólaltam volna, kolléganőm rám nézett: mi történt velem? Egészen megváltoztam.”

Az egyik közös ebéd alkalmával így imádkozott: hálát adok, Úrjézus, kollégáimért és kolléganőimért, arra kérlek, áldd meg őket.

Volt, aki azt mondta: mi történt ezzel? Meghibbant? Elment egy hétre, s így tért vissza… „Szoftvercsere ment végbe bennem. Isten külsőleg-belsőleg megváltoztatott. Sok mindent lefaragott, sok mindent adott.”

S megértette: polgármesterként építhet utakat, csatornahálózatot, iskolát alapíthat, szebbnél szebb rendezvényeket szervezhet – „de mit ér az egész, ha nem mentünk meg embereket. Száz év múlva a kutya sem emlékszik ránk, de ha egy embert megmentünk az örökkévalóságnak, akkor az ott lesz a mennyországban. Keltsük életre bennünk a halált! Ez a hívő ember feladata!”

Hét évig kutya-macska házasságban éltek, nem születtek gyermekeik. Isten nem tudja megáldani két önző ember életét. Amikor Róbert megtért, Isten előtt is összekötötték az életüket. Mert ez is hiányzott addig. 2004. augusztus 7-én a Tesszaloniki levélből elhangzott a részlet: „Titeket meg Isten tanított meg arra, hogy egymást szeressétek.”

Felesége elő volt jegyezve a lombikbébiprogramra, megelőzően mindenféle orvosi megoldást kipróbáltak már a foganás érdekében. Egy neves szegedi professzor azt mondta: „Ágika, Istent be lehet csapni.” Róbert tudta, ha az orvostudomány így viszonyul Istenhez, azon a segítségen nem lesz áldás.

„Professzor úr, Istent nem lehet becsapni!” Augusztus 14-én megfogant a kisfiuk… Marcellka idén szeptemberben már iskolába megy. Öccse, Zsombor hároméves. Jázminka születése előtt döbbenetes dolog történt. Ági élete volt a tét, beavatkozással megmenthető, de a gyerek elmegy… „Írjuk alá a beleegyezésünket…? Ki vagyok én? Nem dönthetek az életről!”

Összetörtek. Ági a kórházban, Róbert otthon zokogott. „Leborultunk Isten elé: mi legyen? Uram, mindannyiunk élete a te kezedben van. Nem hisszük, hogy azért adtad ezt a gyermeket, hogy mi, emberek elvegyük.” Nem engedték a beavatkozást, majd épen és egészségesen szorította magához Ági a kislányukat, a gyönyörű Jázminkát.

„Isten fölrakott a korongjára, egyébként hasznavehetetlen agyag lennék. A fazekas lecsíp az agyagból, formálja, kiégeti, így válik értékessé. Istennek – ha fáj is – számtalanszor ki kell égetnie minket nyomoraink, bukásaink által, hogy jobbá tehessen.”

Fényképezte: Cser István