„Ha áhítod az igazságot”

 

Fáradt vagyok. Talán már hallucinálok. Lehet-e normális az, akinek behunyt szeme retináján előtűnik Krisztus, és szembenéz vele? Kinyitom, újra becsukom, és megint szembenéz. És milyen szánalmasan tökéletlen vagyok a félelemtől, hogy egyszer majd elfordul, s nem mutatja arcát. Hiszen ő annál tökéletesebb. Milyen kicsinyes, hiú, keresztényietlen ez a gondolat! Inkább attól kellene félnem, hogy én leszek az, aki elfordul.

HIRTELEN-puszta. Most világosodott meg. Gyermekkoromtól kísért ennek a helynévnek s magának a helynek a varázsa. „Megyünk a HIRTELENBE.” Azon túl van az ÉDESVÍZFEJE-puszta, Csíkszereda fölött, a hegyekben. Mindig azzal próbáltam magyarázni az eredetét, hogy az erdőből meredeken, egycsapásra, éles szögben jutunk oda, anélkül, hogy a fák ritkulnának közben. Persze, nem emlékszem már pontosan. No, mindegy.

De ma megvilágosodott: az Isten maga rejtezik ott (is), ahol kezdődik ama puszta. Pontosabban: Ő tölti be. Az ember a megfogható fatörzsek, gombák, szamóca és moha, a szinte nyílegyenesen futó út biztonságából ér ki a végső miért, a megfoghatatlan pusztaságába. Az út elfogy. A gyöp egynemű. Nem látod, merre folytatódik, hol lépsz majd azon túl, a már kitaposott útra.

Ez a HIRTELEN-puszta a „talán” területe. Ez a rét, ez a mező a TALÁN. TALÁNmező, TALÁN-puszta. Itt kezdődik az ember számára az Igen és a Nem közötti választás szabadsága. Ilyen a TALÁN természete.

Amikor a hit ajándékát elfogadtam, s azóta is, újra meg újra Igent szavazok. Nem kényszerít rá senki. Micsoda közhely, de a TALÁN-mezőben az úttalanság kétségbeesése helyett a remény pompás színére szavaztam. Nem baj, hogy elfogyott az út a lábam alól.

De testvérem vagy Te is, aki esetleg a legvégső órában is a Nemet választod. Az Igen és a Nem között a TALÁN a híd. A HIRTELENBEN van hirtelen szükségünk leginkább a szeretetre, az összetartozás tudatára. Testvérem vagy tehát a HIRTELEN-pusztán, a kételyben. A kételyt is maga a Teremtő adta, azért, hogy szabadok lehessünk, olykor úgy vélvén, Tőle is szabadok. Aki nem is kételkedik, az a legszánalmasabb fogoly egy hatalmas tér közepén. A puszta számkivetettje, aki csak azt látja: nincsen kiút. Elvégeztetett. És nem tud egy percig sem gyönyörködni abban a ZÖLD ÁRADATBAN, a fölöslegben. Isten kegyelme az.

Aki nem tud kételkedni sem, az az utat nem is kívánta megkeresni. Leül a pusztaságban. Esetleg a juhok mellett, az esztenán, elfogadja a langyosabb vizet.

Pedig a HIRTELEN-pusztán túl van még valami. A szomjas ember, elfojtva szomjúságát, méltóbb vizet keres. Ha áhítod az igazságot, a hit jelezte láthatatlan magánturista-ösvényen tovább fogsz lépegetni, araszolni, kúszni is akár – arra a helyre, amely a HIRTELEN-pusztán túl van, és a neve ÉDESVÍZFEJE-puszta. Vagy egyszerűen csak: ÉDESVÍZFEJE.

Az Édes Víz Feje, azaz forrása: Krisztus, az út, az igazság és az élet. Belőled akarok legalább egy cseppet, Uram.

Az Ars pedagogica christiana című, ugyancsak 1984-ből való kis tanulmányában ezeket írja: Katolikus neveltetésem ellenére volt úgy, olyan szakasz is életemben, amikor Istent tagadtam. Küzdelmes, kereső nyugtalansággal, de legfőképpen az ő kegyelme révén tértem meg Hozzá, és értettem meg a keresztény hit lényegét.

Cs. Gyimesi Éva testileg-lelkileg sokat szenvedett. Idegrendszerét felőrölte az üldöztetésekkel, mellőzésekkel és más megpróbáltatásokkal teli élet. A kommunista zsarnokság elleni hosszan tartó harcban, az alapvető emberi jogokért, főként a szellemi szabadságért, nemzeti közösségünk igazságáért konokul küzdő emberként esett el. Legyen jutalma a tékozló gyermekét hazaváró, keblére ölelő irgalmas Isten!

a szerző plébános (Kolozsvár)