Közelkép

 A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét nyújtották át Farkas Olivérnek március 15-én. A Szent István Társulat igazgatója az indoklás szerint az egyetemes és keresztény szellemiségű könyvpiac megújításáért végzett tevékenysége elismeréseként kapta a kitüntetést. Farkas Olivér 1955-ben görögkatolikus lelkészcsaládban született. Az esztergomi ferences gimnázium elvégzése után világi hallgatóként teológiát végzett, majd 1981. január 1-jén a Szent István Társulathoz került, ahol a könyvkereskedői és -kiadói szakma minden lépcsőfokát végigjárta, mielőtt 1999-ben kinevezték igazgatónak. A Szent István Társulat Magyarország legrégebbi, 1848 óta folyamatosan működő könyvkiadója, a huszadik század első felétől jogosult Az Apostoli Szentszék könyvkiadója cím használatára. Farkas Olivérrel a társulat által kezdeményezett, idén immár tizenkilencedik alkalommal, május 16-án nyíló Szent István Könyvhét előtt beszélgettünk.

– Minek tulajdonítja az állami kitüntetéssel elismert szakmai sikert?

– A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete (MKKE) – és ezzel a világi közvélemény – felfigyelt arra a munkára, amelyet a Szent István Könyvhét 1993-as meghirdetése óta végzünk a Szent István Társulatnál. 1990 után – hála Istennek – elveszítettük addigi, kényszerű monopolhelyzetünket a katolikus keresztény könyvkiadásban, gombamódra jelentek meg az új kiadók.

A Szent István Könyvhéten, illetve annak virtuális folytatásaként a Szent István Könyvklubban – ez évente négyszer megjelenő színes könyves újságot jelent – összegyűjtjük a keresztény szellemiségű, mintegy harmincöt könyvkiadót, így a keresztény piac áttekinthetővé válik. A budapesti Belváros legforgalmasabb helyén, a Ferenciek terén minden májusban könyvsátrak sokasága hívja és várja az érdeklődőket – nem csak keresztényeket! –, a Szent István Könyvklub című kiadvány pedig mintegy húszezer könyvforgalmazó helyre jut el, immár Erdélyben és Felvidéken is.

Mesterkéltnek ható kérdés, mégsem felesleges, mert többféle válasz adható rá. Nagynénjéhez vezető útját még csupa remény járta át. Názáretből Betlehembe vezető útján kapta az első leckét arról, mire is mondott igent az angyali üdvözletkor. Áldott állapotában nehéz utat kellett megtennie, hatósági rendeletre. Mint a mai vándorló migránsoknak. Mennyire szükséges volt máris a nevelőapa segítsége!

Javában tart a lombosodás, szinte robbannak a hajtáscsúcsok, mind a teljesedés felé tör. Ahogyan az ifjúság is. Mert olyanok fiataljaink, mint a fa ágának hajtásvége. De ha gondozatlanok a fák, kórokozók hemzsegnek a zsenge vesszőcsúcsokon, veszélyben a későbbi termés. A nemzet gyümölcsöskertjében is láthatók e jelek. A fiatal nemzedékre tukmált, sorvasztó hóbortokra jobban oda kellene figyelni.

E hóbortok némelyike szinte párhuzamos közoktatásként hat. Egy haszonleső, világméretű szórakoztatóipari gépezet visszaél a teremtettségünkből, illetve bukott emberi természetünkből fakadó valós szükségleteinkkel. Betöltésükért rossz helyre irányít bennünket, illetve álszükségleteket alakít ki bennünk. Közben szinte belehalunk igazi szükségleteink betöltetlenül maradásába, legyen az a transzcendesre nyitottság, biztonság- vagy fontosságérzet.

Beszélgetés Korzenszky Richárd tihanyi bencés perjellel

Tihany a magyarság szent helye, az ország szíve. A kilencszázötven évvel ezelőtt alapított monostorban ma nyolc, Szent Benedek rendjéhez tartozó szerzetes él, azaz imádkozik és dolgozik. Perjelük, Korzenszky Richárd, akit talán nem tiszteletlenség a legvagányabb magyar papnak nevezni, tiszta, erős mondatokkal beszélt lapunknak életéről, hivatásáról.

– Bencésnek lenni számomra ma lényegében ugyanazt jelenti, mint amit 1959. augusztus 6-án jelentett, amikor beléptem a rendbe, bár akkor még nem tudtam ezt ennyire világosan. Pár év óta fiatal rendtársaimmal szerkesztünk egy kiadványt, amelynek Keresd a békét! a címe. Ez egy zsoltárból származik, és Szent Benedek regulájának előszavában is idézi: „Keresd a békét, és járj utána!” Valószínűleg azért lettem bencés, mert olyan emberekkel találkoztam, akik kimondatlanul is békekeresők voltak. Kiegyensúlyozott emberek voltak – nem tökéletesek, ahogyan én sem vagyok az, de volt iránya az életüknek. Az életem nagyobbik része már mögöttem van, idén leszek hetvenéves. Egyre határozottabban mondhatom: bencésnek lenni azt jelenti, hogy tartozom valahová, nem vagyok gyökértelen. És megyek valahová. Nézek valahová, ahogyan a régi templomok.

Könyvespolcra

Vonzó külsejű, igényesen szerkesztett, változatos tartalmú kötet. Jóleső olvasmány, írnám, ha a borítón nem állnának ott e szavak: In memoriam. A 2005-ben hetvenévesen elhunyt műfordító, a finn irodalom és kultúra lelkes híve, tanár, irodalomszervező Szopori Nagy Lajos emlékkönyve százkilencven oldalon bemutatja egy gazdag életpálya legfontosabb vonatkozásait.

Évtizedek távlatából is emlékszem az érettségim évére. Egyfelől hatalmas felszabadultság érzése vett rajtam erőt, hiszen tudtam, hogy mostantól – akkor is, ha a szüleim még segíteni próbálnak majd az életben eligazodni – magam irányíthatom a sorsomat – , másfelől viszont hatalmas nyomás nehezedett rám: tudtam, hogy iskolába nem kell járnom ugyan, de vár rám a szóbeli megmérettetés. Arra már halványabban emlékszem, hogy mikor tudatosult bennem, bennünk, negyedikes diákokban: a tanév végén számot kell adnunk az elmúlt esztendőkben tanultakról.

Az Olvasó írja

Május negyedikén délután –  a II. János Pál pápa boldoggá avatása utáni harmadik napon – új csodát élhettünk meg Kazincbarcikán.

 Az 1969-ben átadott városi kórház hatalmas épületében negyvenkét év után kápolnát alakítottak ki. Az egyház, a város- és a kórházvezetés akarata végre találkozott. Szerda délután, amikor elindultam a kórházi kápolna átadási szertartására, bizony összébb kellett húznom a kosztümöm kabátját, annyira fújt a szél. Nem szívesen ültem volna le a kórház kertjében kirakott székekre, mert hideg volt. De a székek már meg is teltek addigra, annyi volt az érdeklődő.

Most a legkedvesebb pesti művészemről szeretnék írni. Hogy hívják? Fogalmam sincs. Férfi vagy nő? Nem tudom. Még abban sem vagyok biztos, egyáltalán egyedül van-e – lehet, hogy két emberről van szó, netán egy csoportról. Az egyszerűség kedvéért mégis feltételezem, hogy egymaga alkot.

S miket? Szerény méretű utcai plakátokat helyez el, a hivatalos szabályokba ütközően, afféle gerillaharcosként. Ha egy közterület-felügyelő tetten érné, fülön csípné, és könyörtelenül megbírságolná. S mégis művész ő, hiszen tevékenységével a művészet minden lényeges követelményének eleget tesz: belép az életembe, megérint, mindennapjaim részévé válik; szórakoztatva elgondolkodtat, új felismerésekre vezet, és átformálja a világomat, vagyis katarzishoz juttat. Ráadásul teljesen önzetlenül, bármiféle haszon nélkül teszi ezt. Mi ez, ha nem vegytiszta művészet?