Közelkép

Emlékezés Klebelsberg Kunóra

„Amerre néztem, mindenütt könyveket láttam” – emlékezett vissza a híres szobrászművész, Búza Barna azokra az alkalmakra, amikor megfordult a pesthidegkúti Klebelsberg-villában. A nem tehetős családból származó, de nagy tehetségű Búza Barna képzőművészeti tanulmányait Klebelsberg segítette, és előrehaladását személyesen is ellenőrizte.

Gróf Klebelsberg Kunó 1932. október 11-én hunyt el. Sokan és okkal tartják őt a magyar történelem legnagyobb hatású kultuszminiszterének. A székesfehérvári ciszterci gimnáziumban tett érettségi után Budapesten, Berlinben és Párizsban folytatott jogi és államtudományi tanulmányokat, majd szerzett doktorátust. 1922 és 1931 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium élén állt. Miniszterségének kilenc éve alatt számos jelentős kulturális esemény történt. Segítette a határokon kívül rekedt kolozsvári és pozsonyi egyetemek új otthonra találását Szegeden, illetve Pécsett. „…irányítása alatt zajlott le a magyar közoktatás-történet egyik legnagyobb szabású iskolareformja” – írta róla Mészáros István művelődéstörténész (neveléstörténész) professzor. Már 1926-ban meghirdette a nyolcosztályos népiskola tervét. A magyar művelődésügy szempontjából alapvető fontosságú volt, hogy Klebelsberg ötezer, főként tanyasi iskolát létesített.

Találkozás Béchara Boutros Raï maronita pátriárkával

Három biztonsági őr állt az ajtaja előtt – ugrásra készen. Átkutatták a táskámat, majd beengedtek. Abban a szállodában találkoztunk, ahol néhány napos magyarországi tartózkodása során megszállt. Mosolyogva, kitárt karokkal fogadott . Megvárta, míg leülök, s csak azután foglalt helyet. Minden szava és gesztusa barátságos volt, meggyőző és hiteles. Teljességgel komolyan vett. A végén megköszönte a beszélgetést, az ajtóig kísért, s erős, meleg kézszorítással búcsúzott. Mindez, az alábbi interjúval együtt, képet festett róla…

– Volt eredménye a szeptemberi libanoni pápalátogatásnak?

– Libanoni útja során a pápa aláírta az Egyház a Közel-Keleten című apostoli buzdítását, amely a püspökök 2010 októberében megtartott szinódusának eredménye, s a keresztények közel-keleti jelenlétéről szól. Ennek értelmében a keresztényeknek két alapvető feladatuk van a térségben: az egyik a kommunió, vagyis a közösség megvalósítása, a másik a keresztény értékekről való tanúságtétel egy olyan világban, amelyben a muzulmánok és a zsidók vannak többségben. Bár a szentatya Libanonba utazott, látogatásának „célpontja” a Közel-Kelet volt. „Az én békémet adom nektek” – hangzott az út jézusi jelmondata. Libanonban a keresztények és a muszlimok közösségben élnek, nem úgy, mint a környező országokban. Libanon a béke földje! S mind a keresztények, mind a muszlimok örömmel fogadták a pápát. Látogatásának hatására az ország szerepe felértékelődött a világ szemében. A libanoniak megértették, hogy feladatuk van: békét hirdetni, s tanúságot tenni az életükkel. Ehhez bátorságot és reményt kaptak az egyházfőtől.

Világ-nézet katolikus szemmel

Miután lassan ismét nagyon sok olyan holmi foglalja a helyet odahaza, ami – legalábbis első ránézésre – feleslegesnek tűnik, megnéztem a szolgáltató honlapján, mikor indítják mifelénk a platós kocsit a szokásos őszi lomtalanításra. Megörültem, hogy nincs már messze a dátum, ugyanakkor meg is riadtam a kihívástól, hogy végezni tudunk-e addig a válogatással, pakolással.

Világ-nézet katolikus szemmel

Hogyhogy „csak”? Kétségtelenül így van, ha például nem tudom, hány órakor kezdődik az előadás, csak azt hiszem, hogy hét órakor. Vagy ha (még) nem tudom, mit fog szólni meghívásomhoz az ismerősöm, de azt hiszem, örömmel fogadja majd.

Hidd el, hogy szeretlek.” Bizony ez is „csak” hit, hiszen erre azt válaszolhatják: „Hiszem, ha látom.” E téren csak a tapasztalaton alapuló tudás nyújthat biztonságot.

Tudományos kutatások kibontakoztatása és tehetségtámogatása a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen címmel nyitórendezvényt tartottak október 1-jén az egyetem Információs Technológiai Karán, ahol két magyarországi és nemzetközi szintű kutatási és tehetségtámogató projektet mutattak be.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem nemzetközi kutatási programjának megvalósítására és egyúttal kutatóegyetemi versenyképességének javítására jelentős összegű vissza nem térítendő támogatást nyert el az Új Széchenyi Terv Tudományos kutatások kibontakoztatása című pályázatán. A projekt során megvalósuló, az Európai Unió számára is kulcsfontosságú kutatási tevékenység által Magyarország bekapcsolódhat az európai innovációs folyamatokba, megerősítheti a hazai tudományos bázis presztízsét.

A hét kérdése

Fontos törvényt fogadott el a magyar országgyűlés október 2-án: kivételesen sürgős eljárásban megtiltotta a játéktermek és az elektronikus kaszinók működtetését. Pénznyerő gépek a jövőben nem üzemeltethetők a különféle vendéglátóhelyeken. A törvény a kihirdetését követő napon életbe lépett, a korábban kiadott engedélyek hatályukat vesztették. Lázár János államtitkár az intézkedésről elmondta: a legfőbb cél az, hogy „a hátrányos helyzetben élők többé ne dobálják a játékgépekbe a pénzüket”. Az új törvénnyel kapcsolatban Horváth Szilveszter addiktológiai konzultánst kérdeztük, aki tíz éve foglalkozik szenvedélybetegekkel hivatásszerűen.

„A jászolhoz elsősorban ennivaló reményében mennek. Mi is ennivalóért megyünk ebbe a közösségbe – húzom fel a szemöldököm a nemrég újraindult ferences klub bemutatkozását olvasva –, testünket tápláló ennivalóért (pizza) – vonom össze a szemöldököm – és lelkünket tápláló ennivalóért (előadás)” – nyugtázom „na, azért!”-tal, mosolyogva. Mi a csuda lehet ez a klub? Most aztán tényleg érdekel! Elmegyek hát, és megnézem. Merthogy azt még értem, hogy katolikus közösség meg lelki táplálék, de hogy jön ide a testi?

Örömhirdetés – ma

Ha az ember valami új dologgal találkozik, akkor vagy érdektelen (ez elég rossz alapállás – a valóság ízét veszítjük el így), vagy retteg, megijed, vagy megnyílik, befogad. Legyünk őszinték: a gyerekkor csodálkozásától a felnőttkor közönyén át könnyű eljutni az időskor szörnyülködéséig. Bizonyos szempontból érthető ez az emberi magatartás: aki előtt megnyílik az élet, az megnyitja önmagát az élet előtt. Aki pedig egyre inkább úgy érzi, hogy bezárulnak előtte az élet kapui, az maga is bezárkózik. Mintha az életünk a jövő varázsából a múlt dédelgető, biztonságos melegébe való vándorlás lenne, miközben a jelent, a magával ragadó pillanatot alig-alig tudjuk megsejdíteni. Ezért hát fiatalként csak egyre rázzuk a homokórát, hadd fussanak gyorsabban a percek, később meg csatlakozunk Záray Mártához, s szeretnénk „a homokórát megállítani (…), de a homokóra csak pereg, pereg”.