„Szeretném a homokórát megállítani…”

Mi végre ez a furcsa eszmélkedés az új evangelizáció és a média kapcsolatáról szóló sorozatunkban? A válasz roppant egyszerű: bár szóban ezerszer elismételjük, hogy az egyház fiatal, életerős, mindig születő, előtte áll Isten magához vonzó jövendője, a valóság mégis mást mutat. Mintha megöregednénk, megroggyanna a térdünk, és rettegünk az újtól, páni félelem tölt el bennünket, ha olyasmivel találkozunk, ami eltér a megszokottól.


Ezért hát szíven kell ütnie bennünket a II. vatikáni zsinat tömegtájékoztatási eszközökkel foglalkozó dokumentuma, amely e szavakkal kezdődik: Inter mirifica, csodálatos találmányok vesznek körül minket. Ez a csodálkozás, ez a megnyílás, ez a hangnem teszi élővé és fiatallá kereszténységünket.

A csodálatra méltó találmányok sorában a média eszközei azért foglalnak el kivételes helyet, mert általuk nem csupán egyes emberekhez, hanem egész közösségekhez lehet eljutni. A zsinat nem naiv, tisztában van vele, hogy a csatorna önmagában (bármennyire is csodálatos) nem garantálja azt, hogy itt minden jó és szép lesz a jövőben. A lehetőségek kaput nyitnak nemcsak a jó, de a rossz előtt is. Emiatt azonban még nem gettósíthatjuk magunkat. Attól, hogy egy emberi találmányt rossz cél érdekében is lehet használni, még ugyanolyan csodálatos marad, s megőrizheti a jóra való képességeit is – gondoljunk csak az atomenergiára, a közlekedésre, a vegyészet felfedezéseire. Háborús célokra alkalmazva, a hatalom és pénz után sóvárgó emberek kezébe adva bizonyos eszközök pusztítanak, ám megfelelő módon használva őket segítenek, felemelnek.

Fiatalos nyitottság versus aggályos bezárkózás. A két magatartásforma nem volt ismeretlen a zsinati atyák előtt sem, ezért is írják a dokumentum végén: „…a Szent Zsinat bízik abban, hogy ennek a határozatnak elveit és utasításait szívesen fogadja és valóra is váltja az Egyház minden tagja, akik így ezen eszközök használatával is nemcsak kárt nem szenvednek, hanem mint a föld sója ízt adnak a földnek, s mint a világ világossága, megvilágítják a világot” (Nr. 24). Mit ér a só, amely nem vegyül az ételbe, hogy ízt adjon neki? Mit ér a világosság, amelyet véka alá rejtenek? Mit ér az evangelizáció, amely nem lép be a tömegtájékoztatás világába?

A homokóra csak pereg, pereg, mi pedig minden egyes újabb felfedezéssel, technikai vívmánnyal új feladatokat is nyerünk. Az írás, a levél, a nyomtatott sajtó után lassan már a rádió és a televízió is idejétmúltnak számít, nyílnak az új kapuk, a social network, a web2, az új típusú mediatikus közeg. A zsinat óta sok idő, éppen ötven esztendő telt el. Lehet, hogy egy-két kérdés már teljesen más fényben áll előttünk, mint akkoriban. Egy azonban bizonyos: inter mirifica, csodálatos találmányok között élünk. Hát merjünk fiatalosan csodálkozni!