Amikor azonban Istenbe és a természetfeletti világba vetett hitünkről van szó, ez nem lehet „csak”, mert az embert sokkal inkább átjárja és megtérésre készteti, az egész embert igényli ez a hit, mint ahogyan a tudás, a tapasztalati ismeret tenné. Nemcsak értelmünket, hanem akaratunkat, sőt érzelmi életünket is. Mert nem pusztán ismeretek, igazságok tudomásulvételét jelenti. „A hit szilárd bizalom abban, amit remélünk, meggyőződés arról, amit nem látunk” – olvassuk az Újszövetségben, a Zsidókhoz írt levélben.
A hívő keresztény katolikus részt vesz az egyház tanításában, szellemében, liturgiájában. „A hit az Isten szándékának való engedelmességben virágzik ki” – mondja Karl Rahner.
Ugyan hitoktatásnak nevezzük az iskolai és templomi bevezetést a katolikus vallásba, az mégsem csupán hitünk igazságainak tanítása, hanem a hitünk szerinti életre nevelés is. Már csak ezért sem választható el a „hittanóra” a vasárnapi szentmisétől, a szentségektől, az otthon és másutt megélt vallásos élettől.
Tehát „csak” helyett „hanem”. Nem tudom, hanem hiszem.