Közelkép

Konferencián találkoztak az európai teológusok

A nyár végén, augusztus 28. és szeptember 1. között tartotta meg konferenciáját a Katolikus Teológusok Európai Társasága. A tanácskozáson több magyar teológus is részt vett. Lukács László SchP, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanára – aki két éven keresztül a társaság elnökségének is tagja volt – a brixeni konferencián az egyik szekció ülését vezette. Tapasztalatairól, a teológia mai irányairól kérdeztük.

– Milyen tevékenységet végez a Katolikus Teológusok Európai Társasága?

– Ez a társaság 1989-ben jött létre azzal a céllal, hogy az európai teológusokat, teológiát oktató professzorokat összehozza. Ennek volt előnye és hátránya is, hiszen minden teológiai szakterület művelőinek – mint a morálteológusoknak, dogmatikusoknak – megvan a saját szervezetük. Ezzel viszont egy interdiszciplináris társaságot szerettek volna létrehozni, ahol a teológia valamennyi tudományága képviselteti magát. Megálmodója Peter Hünermann volt, aki először Münsterben, majd Tübingenben volt a dogmatika professzora. A kongresszust előbb háromévente rendezték meg, újabban már kétévente. A társaságnak vannak nemzeti szekciói – a magyart Perendy László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára vezeti –, ahol a konferenciák közötti időszakban is folyhat a munka. Ezek a konferenciák nemcsak arra jók, hogy bizonyos témákat megbeszéljenek a teológusok, de személyes találkozásokra is alkalmat adnak.

Elmélet vagy élet

Részlet egy levélből: Kedves Sári! Sokat gondolkodtam arról, amit a kirándulás alatt a kevélységről beszéltünk. Hogy vajon mi az ellentéte – az alázat vagy a reális önértékelés? –, és hogy kevélység-e (mitől függ ez?), ha úgy gondoljuk, hogy jobbak vagyunk, mint a környezetünk. Ha mások fölé helyezzük magunkat, bármilyen értelemben is. Meséltél egy rászorulók iránt elkötelezett ír házaspárról, akik szegénynegyedbe költöztek, hogy sorsközösséget vállaljanak azokkal, akikért tenni akarnak, és pontosan tudták, hogy ez fontos tanúságtétel.

Aki még ismerhette nagybátyját, Csóka Lajos bencés szerzetest, akinek tudásával csak vendégszeretete vetekedett, sohasem csodálkozott a most hetvenöt éves Csóka Gáspár sokoldalú műveltségén, kapcsolatteremtő szeretetén. Az ünnepelt aligha bánja, ha tisztelői nagybátyja emlékét is felidézik, hiszen annak idején maga is az ő nyomába eredt, hogy aztán kiegyensúlyozott tanáregyéniségével, a maga tehetségével valósítsa meg bencés értékekben kiteljesedett életét.

Ülök a misén. A szentmisén. Csak néhány perce. De úgy érzem, jobb volna, ha máris távoznék. (Könnyű nekem, nagyvárosban élek, s volna máshová mennem. Éppenséggel ide sem a saját közösségünkbe jöttem.) Mert ha maradok, nagyon nehéz a lényegre figyelnem. A pap ugyanis hadarja a szöveget. Úgy, mint aki nagyon siet valahová. Lehet, hogy így is van. De akkor nagyon elfoglalt. Nem először vagyok ugyanis szenvedő tanúja liturgikusnak nehezen nevezhető viselkedésének, és minden esetben hasonló stílusban beszél.

A kommunisták – szellemi őseik hagyományainak megfelelően – titokban szeretnek működni, sőt, egyáltalán létezni. Távolról sem a különféle kormányzatok alatt elszenvedett üldöztetés miatt: valószínűleg a vérükben van. Netán azért, mert eleve ilyen – enyhén szólva: nem nyílt – természetű emberek állnak be közéjük?

Ezt mutatja pártjaik elnevezése. Amikor a Vörös Hadsereg védelmi gyűrűjében hazajöttek, s megszerveződtek, akkor Sztálin miatt kénytelenek voltak a kommunista nevezettel élni, de egyeduralmi pártjukat már MDP-nek, Magyar Dolgozók Pártjának hívták. Aztán Kádárék átnevezkedtek a Hitler mozgalmára kínosan hajazó Magyar Szocialista Munkáspárttá. Ebből a változáskor elhagyták a Munkást, mivel a hajdani eszmékből és a közvagyonból a tőkét ragadták el, Marxot és a melósokat hagyták Thürmerékre.

Gyerekek reggelijére gyűjtöttek

A szeptember 11. és 15. között megrendezett 22. Budavári Borfesztiválon idén kiállítóként is jelen volt a Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Az eseményt követő jótékonysági borárverésen ezúttal az éhesen iskolába induló gyerekeknek gyűltek a felajánlások.

A megalakulásának huszonötödik évfordulójára készülő máltai szeretetszolgálat első alkalommal szerepelt kiállítóként a Budavári Borfesztiválon. A közösségi oldalakon rengetegen jelezték előre érdeklődésüket a szolgálat programjai iránt, és a várakozásoknak megfelelően több száz látogató kereste fel a máltaiak standját, ahol bemutatták a Szuverén Máltai Lovagrend borait, a civilszervezet önkéntesei pedig kvízjátékra hívták az érdeklődőket.

A hit útja

Egyszer egy konferencia ősz hajú előadójától hallottam, hogy az embernek három megtérésen kell keresztülmennie. Az első az, amikor Istenhez térünk Jézus Krisztus által. A második, amikor megtérünk az egyházhoz. A harmadik pedig az, amikor megtérünk a szegényekhez. De mit is jelent a megtérés az egyházhoz?

Már az evangélium első meghirdetésekor beszélünk arról, hogy Isten terve szerint az ő gyermekeivé kell válnunk. Isten azonban nem elszigetelt szülő–gyerek kapcsolatra hív, hanem családjának tagjává tesz (Ef 2,19) sok testvér között. Az új megtérő számára az Istennel való kapcsolat mellett a legnagyobb örömet újonnan felfedezett testvérei jelentik.

Kitekintek az őszi ablakon, amely hegyekre, kertekre nyílik; a besugárzó világosság elég, hogy a tárgyak körvonalait szelídebb tónusban lássam. Olyan érzés fog el, mint amilyen a múlt századi alkonyköltőket vagy az olasz Salvatore Quasimodót, aki Balatonfüreden ültetett fát a múlt században. Ez a „zárt szavú” poéta fényváltozásokból is megértett valamit: ezer sánc között a világot hirtelen meglepheti különös, nem várt esemény, jelenség. Akár az este, amely tájanként azt az időt „rögzíti”, melyet szavakkal aligha lehet kifejezni: se nem múlt, se nem jelen, de magába sűríti a jövőt, amely rögtön a távolba tűnik…

Idővariációk közben mégis lehet viszonylagos állandóság. Például a holdfény. Nem a romantikájával, régiek szentimentális ezüst ragyogásával, hanem kozmikus jelenlétével, életközelségével, szépséganalógiájával, mint Kosztolányi Dezső „énekében”.