Ködben a Kevély

Teréz anya is szóba került, miközben a Nagy-Kevélyre tartottunk. Róla például senki sem gondolná, hogy kevély volt, pedig biztosan tudta, milyen kivételes és mennyire fontos, amit vállalt, ami általa született bele a világba. Mert nem lehet az az alázat, hogy eltagadjuk annak az értékét, amit meggyőződésből teszünk, amiért áldozatot vállalunk. A saját út választása majdnem mindig magányossá tesz kissé, és kell hozzá némi küldetés- vagy kiválasztottságtudat. Talán törvényszerű „baleset”, ha az olyan ember, aki meggyőződése miatt kivételes nehézségeket vállal, éppen azáltal nyer a vállalkozásához energiát, hogy tudatosítja, mennyire „semmi” ehhez képest az, amit az átlag tesz. De ezáltal mintha óhatatlanul le is nézné a többieket, semmibe véve „a hétköznapok szentjeinek” teljesítményeit. A rendkívülit téve meg mértéknek, noha az élet nagyrészt biztosan nem rendkívüli.


Mentünk a Nagy-Kevélyre, vagy legalábbis úgy hittük, oda tartunk. Sejtettük, hogy nehéz lesz, de titokban arról is meg voltunk győződve, hogy vár ránk. Én gondolatban már előrefutottam a csúcsig, sőt éppen az adott erőt továbbmenni, tüskéken át gázolni és elviselni a helyzet bizonytalanságát, hogy (úgy) tudtam: utunk valami nagy közös cél felé tart, és egyek vagyunk ebben a szándékban. Azt hiszem, két embert nem köthet össze ennél erősebben semmi.

Mint tudod, a ház, amiben lakom, a Nagy-Kevélyre néz. Mindennap vele ébredek, és a feladattal, amit jelent. A többel, és azzal, hogy én kevesebb vagyok. Vagyis ez a nagy-nagy Kevély engem minden reggel alázatra tanít. Véletlenül keveredtem ebbe a házba, de a dolog sorsszerűsége is tagadhatatlan. Egy régi történetet idézett föl bennem, amit anyukám mesélt arról az időszakról, amikor apukámmal ismerkedett. Papa cserkész, nagy természetjáró volt, ezért Mamának – mintegy próbatételként? – végig kellett vele járnia a Budai-hegység és a Pilis csúcsait. „Pilis-tető, Kis-Kevély, Nagy-Kevély, nem volt kegyelem” – ma is hallom anyukám hangját, nevetését, amellyel egy már-már mitikus múltból mentett át üzenetet számomra. Látom őket, ahogyan a turistautakat járják, apukám nyilván elöl, térképpel a kezében, kissé tanárosan magyarázva, merre tovább, anyukám pedig talán néha ironikus mosollyal az arcán, máskor elégedetlenkedve, de általában inkább örömmel hagyatkozva apukámra. Minden reggel rám tekintenek a Nagy-Kevélyről, kirándulásaik egyikéről, amelyen talán eldőlt, hogy egy nagyobb útra is együtt indulnak majd el. A hegyről, amelyből ily módon végső soron én is lettem.

Minden reggel az öröklét kezdete, a hegyek pedig, amióta világ a világ, az istenek lakhelyei. A Nagy-Kevély így ősszel gyakran ködbe burkolódzik reggelenként. Figyelem, faggatnám, szólongatnám, ami talán gyerekes dolog. De hát annyira kicsi vagyok! A múlthoz és a ködben bujkáló jövőhöz képest is.