Megtérés az egyházhoz

A keresztény közösségben megélt bensőséges, tiszta és önzetlen kapcsolatok egészen új világot tárnak fel a mindennapok érdekvezérelt viszonyai közül érkező ember számára. Ez az első szint, ahol az egyházzal, a Krisztus-hívők közösségével találkozik. Örömmel fogadja a tanítást, hogy ő Krisztus közösségének, titokzatos testének tagjává vált, hiszen egy valóságos közösségben megélt felszabadító tapasztalatot szerzett.

Nehézséget inkább az okozhat, amikor az egyház egyetemességére próbáljuk rányitni a szemét, és a katolikus egyház hitét mint objektív mércét, szentségeit és hierarchiáját pedig mint az isteni rend aktuális megnyilvánulását állítjuk elé. Hiszen ő úgy tudja, hogy több „egyház” is létezik, s esetleg a köztük lévő különbségekről is tud. Melyek a „valódi” egyház ismertetőjelei?


Amikor erről a témáról beszélünk, fontos rámutatnunk létező, lelkes kis közösségünk eredetére. A hitet mi is mások közvetítésével kaptuk, nemzedékek adták tovább újabb nemzedékeknek, egészen az apostolokig visszamenően. Az egyházat, minden idők híveinek egyetemes közösségét maga Jézus alapította. Nem valami laza csoportosulást vagy pusztán szellemi hálózatot hozott létre, hanem látható és szervezett közösséget. Vezetését Péterre és a tizenkét apostolra bízta (vö. Mt 16, 17–19; 18,18), akiknek szellemi hatalmat adott, hogy képviseljék, evangelizáljanak és tanítsanak a nevében, vezessék az istentiszteletet, bemutassák az Eucharisztia áldozatát, és kiszolgáltassák a többi szentséget is, amelyek hozzá kapcsolják az embereket. Az Apostolok cselekedeteiben már működése közben látható az egyház, amint mindezt megéli és gyakorolja (ApCsel 2,42; 3,32–33). Ahogy a misszió előrehaladt, az újabb helyi közösségek alapításakor az apostolok kézrátétellel adták tovább felhatalmazásukat megbízható és általuk kiképzett férfiaknak (vö. 2Tim 1,6). Ezen a módon utódaik, a püspökök révén napjainkig fennmaradt az apostoli szolgálat az egyházban. Azt is láthatjuk az Újszövetségben, hogy amikor vitás hitbéli kérdésekben kellett nyilatkozni, akkor az apostolok közösen hoztak határozatot, azzal a meggyőződéssel, hogy döntésük isteni tekintélyű (ApCsel 15,6–28). Az évszázadok során a püspökök is zsinatokon jöttek össze, hogy a tévedésekkel szemben megfogalmazzák az egyház hitét. A zsinati határozatok természetesen csak akkor léptek életbe, ha az apostoli testület vezetője, a pápa is ellenjegyezte azt, aki Péter utóda Róma püspöki székében. A katolikus, vagyis egyetemes egyház olyan hatalmas és terebélyes fa, amelynek gyökérzete az isteni valóságba nyúlik, s az eredeti apostoli közösségbe kapcsol minket. Teljes közösségben vagyunk vele, ha elfogadjuk és megéljük hitbéli és erkölcsi tanítását, Krisztusból fakadó szentségeivel táplálkozunk, és ma is működő apostoli kormányzata alatt élünk. Ekkor vagyunk tökéletes közösségben Jézus Krisztussal is, hiszen így csatlakozunk teljes mértékben az ő testéhez. Szükségünk van tehát a katolikus egyházra, amely a kegyelem eredeti, Krisztus szándéka szerinti teljességét hordozza. Ez a teljesség hitelesíti minden kor minden embere előtt.

A nagy egyház szilárdsága és kegyelmi forrásai nélkül kis, bensőséges közösségeink sem tudnák az üdvösség biztos útján vezetni az új testvéreket. Megtérésem teljességéhez tartozik, hogy ebben a formában is elfogadjam Krisztust, mert ha egyházára igent mondok, magára Krisztusra mondok igent.