Embertárs

A Báthory-iskola bővítésére készülnek Nyírbátorban

A Báthory-iskola bővítésére készülnek Nyírbátorban

Az eseményen részt vett Palánki Ferenc, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye megyéspüspöke; az Emberi Erőforrások Minisztériuma képviseletében Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár és helyettese, Fülöp Attila; Simon Miklós, a térség választott országgyűlési képviselője és Máté Antal, Nyírbátor város polgármestere.
A beruházás Magyarország kormánya és az intézmény fenntartója, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye támogatásával valósul meg, értéke 1 milliárd 282 millió forint.
A Báthory István Katolikus Általános Iskola, Gimnázium és Szakgimnázium 3220 négyzetméteres épületrésszel, tantermekkel és tornateremmel bővül, a már meglévő épületszárny átalakításával. Kilencszázötven négyzetméteren készül el az új főzőkonyha és az ebédlő. A beruházás összesen 4170 négyzetméteres területet érint.
A terveket Balázs Tibor Pro Architectura-díjas építész készítette. A kivitelezési munkálatokat a Nyír-Komplett Kft. végzi. Az épületegyüttes műszaki átadásának tervezett határideje 2018 áprilisának vége – derül ki Rácz Tiborné intézményvezető beszámolójából.

Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye

Az együttérzés szobra

Az együttérzés szobra

A tízéves Ars Sacra Fesztivál kiemelt programjaként Kaposváron is látható volt a Hajléktalan Jézus szobra. Az együttérzés jelképévé vált alkotást szeptember 20-án délután a Nagy­boldogasszony-székesegyházban tartott ökumenikus imádsággal fogadták, majd a templom előtti téren kialakított helyszínen beszélgetésre, közös étkezésre várták az érdeklődőket.
„Jézus szomjazza a szeretetet a hajléktalanokban és a szenvedőkben” – mondta Varga László megyéspüspök a szobor érkezésekor. Hozzátette: nagyon örül, hogy a Katolikus Egyház négyezer embernek tud meleg ételt adni Somogyban.
„Nehéz szobor ez, súlyát tekintve és látványában is – mondta Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke. — Huszonnyolc éve látjuk a hajléktalanság problémáját, de nincsenek rá válaszaink. Varga László atya, aki ma kaposvári püspök, még somogysámsoni plébánosként tette fel nekem a kérdést: vajon felismerjük-e a legnyomorultabb emberben Jézust, tudunk-e úgy nézni rá, ahogyan Jézus, amikor itt járt a földön?”
A szobor érkezésének estéjén Az egyház arca 2.0 címmel konferenciát rendeztek a püspökségen. A találkozó előadója Vecsei Miklós volt, aki a nyomor és a hajléktalanság témájában tartott előadást. A konferencián bemutatkoztak a városban tevékenykedő egyházi és világi segítőszervezetek. Varga László püspök az est végén felidézte, hogy felszentelésekor két szóban foglalta össze küldetését: evangelizáció és szegények. „Nagyon szeretném, ha az irgalmassággal, amely számomra maga Isten, sikerülne »megfertőznünk« ezt a várost, ezt az egyházmegyét, Magyarországot, a Kárpát-medencét és az egész világot” – mondta a főpásztor.
A mű a kanadai hiperrealista szobrász, Timothy P. Schmalz alkotása. 2013 novemberében a vatikáni Szent Péter téren tartott egyik általános kihallgatáson a művész lehetőséget kapott arra, hogy bemutassa Ferenc pápának a Hajléktalan Jézus című szobrának kisméretű másolatát. Az alkotás bronzból készült eredeti példányát a torontói Regis College épületénél, a kanadai jezsuiták teológiai fakultásánál állították fel. Másolatai azóta eljutottak a világ legkülönbözőbb részeire: Ausztráliába, Kubába, Indiába, Írországba, Spanyolországba és az Amerikai Egyesült Államok több városába. A Vatikánban a Szent Egyed-udvarban, az Apostoli Alamizsnahivatal bejáratánál látható.
A szobrot április 11-én Budapesten, a Horváth Mihály téri Szent József-templom előtt Erdő Péter bíboros, prímás áldotta meg. Az együttérzés szobra később országjáró körútra indult.

Forrás és fotó: Máltai.hu

A remény rabjai

A remény rabjai

Fotó: Lambert Attila

 

– A büntetés-végrehajtás feladata a fogvatartottak biztonságos megőrzése, az elzárás – mondja Németh Éva, a megyei intézet parancsnoka a sajtótájékoztatón. – Elzárás, de nem izolálás. Ha ugyanis teljesen elszigeteljük őket a világtól, nehéz lesz oda visszatalálniuk, visszailleszkedniük. Vezekelniük kell, mondja a társadalom, de ennek lelki síkon is jó lenne megtörténnie. Ezt és a kinti világgal való kapcsolatot segítik, testesítik meg a börtönlelkészek – azután is, amikor a rokonok és a barátok már elmaradoznak. Társak a bűntudat feldolgozásában, lelkigondozók, a bentiek mindennapjait foglalkozásokkal színesítők és mélyreható lelki változások eszközei. – A remény jelei, egy másik világ hírnökei – fogalmaz Bíró László tábori püspök.
Azért érkeztünk ma Veszprémbe, mert a kétnapos börtönlelkész-találkozóhoz kapcsolódva rendhagyó esemény helyszíne lesz a Padányi katolikus iskola kápolnája. Olyan ünnepé, amely kivételes erővel jelzi: egyházi szemszögből mindenki Isten gyermeke. Minden körülmény, amelyet mi a mindennapjainkban jelentősnek tartunk, és amelyek alapján egymást megítéljük, a hit szempontjából mellékes. A börtön kapuja ma kinyílik, és egy rabszállító busz hagyja el. Keresztelkedni és bérmálkozni hoz a kápolnába egy-egy bent vezeklőt. Két volt társuk pedig szintén ott áll majd mellettük, hogy bérmálkozzon, vagyis nagykorúvá váljon a hitben. Annak, ami történik, két szempontból is óriási a jelentősége. A börtönt erre az eseményre elhagyók számára azért, mert átélhetik: fontosak, Isten és az egyházi közösség kitárja feléjük a karját, semmivel sem becsüli őket kevesebbre, mint a többi egyháztagot. Sőt még jobban örül nekik – mint a pásztor az elveszett, de megkerült századik báránynak az evangéliumokban. A korábbi elítéltek számára pedig azért jelent sokat ez a nap, mert kinti nehézségeikben, az újrakezdésben kapnak segítséget az egyházi kéznyújtás révén – üzeni a mai alkalom.
Amelyért talán Zsebe Attila állandó börtönlelkész, a veszprémi Szent Mihály-főplébánia állandó diakónusa, a Szent Anna-kápolna „házigazdája” tett a legtöbbet. – Történelmet írunk ma itt – mondja –, mert két püspök: az érsekünk és Bíró László várja a börtön falai közül érkezőket, és ezzel azt jelzik, életet és szabadságot ígér nekik Isten, akiben már most is sza­badok. Másképpen, mint erről gondolkodni szoktunk, de még nagyobb szabadságot kapnak tőle a szentségek felvételével, mint amit a világ adhat. Fontos jelképe ennek az, hogy nem a börtönkápolnában, hanem idekint lesz a szertartás.
Miközben beszélgetünk, megérkezik a rabszállító autó, és az őrök az oldalajtón, a sekrestyén át az oltár elé kísérik a két hölgyet – ám ott maradnak mellettük, egészen közel. A kápolna, hiába kicsi, szinte üres. Csak néhány rokon, barát és a sajtó képviselői vannak jelen. Márfi Gyula köszönti a megjelenteket, és egy Zorán-dalt idézve, Adamis Anna szövegírói tehetségét méltatva adja meg a mise alaphangulatát: „Bocsásd meg az éveket, mikor nem voltam veled. Hallgasd meg a hangomat, emeld fel az arcomat. És adj erőt, és adj időt. Próbáld meg újra velem!”
Aztán az olvasmány következik a Szentlélek leszállásáról az Apostolok cselekedeteiből, majd az evangélium Jézus szavaival arról, hogy újjá kell születnünk.
Az érsek először a Szentlélek szimbólumairól – galamb, tűz, víz, lehelet és szél – beszél, majd megállapodik a szélnél. És elmond egy történetet az egyszeri parasztemberről, aki soha nem volt megelégedve az időjárással, és úgy gondolta, ő jobban csinálná. Isten ezért rábízta a fel­adatot, hogy bizonyíthasson. Ő pedig sok napsütést és sok esőt „rendelt”, megfeledkezett azonban a szélről, így beporzás híján a termés elmaradt. Ugyanígy van a Szentlélekkel is. Ahogyan a szél a növényeket, a Szentlélek a lelket teszi termékennyé, nagykorúvá, képessé a jó cselekedetekre. Ahogyan a gonosz kísértéseitől is csak ő menthet meg.
A prédikáció után Melinda keresztelése és Éva, Tímea, Adrienn bérmálása következik. – A keresztséggel bekapcsolódsz a keresztény testvéri közösségbe – mondja az érsek Melindának, és a bérmálkozók számára az istenfélelem lelkét kéri. Én pedig együtt ígérem velük, hogy ellene mondok a gonosz csábításának, és közben azért könyörgök magamban, hogy egy pillanatig se higgyem: nekem könnyebb lesz ezt betartani. Hogy egy pillanatig se gondoljam magamat kisebb bűnösnek náluk.
A mise után engedélyt kapunk, hogy a két bentről érkezett hölggyel beszélgethessünk. Tímea azt mondja, nagyon jól érzi most magát, és úgy gondolja, sok jót, boldogságot fog hozni az életébe a bérmálkozás. Ehhez kéri a Jóisten segítségét.
Melinda a megtéréséről beszél, amely a keresztséghez elvezette. Ebben Zsebe Attilának tulajdonítja a döntő szerepet, mert ő mindig meghallgatta, meglátta benne a jót; a lehetőséget, hogy jobb életet élhet. – A pokolban már voltam, most a mennyország felé tartok – teszi hozzá meggyőzően, én pedig nagy hite, határozottsága láttán elszégyellem magamat.
A templom előtt összegyűlnek a börtönlelkész-találkozó résztvevői. S miközben Melinda és Tímea visszaszáll a rabszállító autóba, én Bíró Lászlót kérdezem a börtönlelkészi hivatásról és mostani együttlétükről.
– Egy-egy ilyen találkozó abban segít, hogy aztán újra legyen erő belépni a szürke falak közé. Szeretik is az alkalmat a paptestvérek, nem-
igen maradoznak el. Amit ma átéltünk, újabb megerősítés lehet számukra, hogy érdemes. Hiszen két olyan hölgy is bérmálkozott az előbb, akik még a börtönben kezdték el a felkészülést, azóta szabadultak – most mégis eljöttek. Valami éppen odabent indult el bennük, és maradandónak bizonyult a változás. Arra kérnek bennünket, minden egyháztagot, hogy szeressük és segítsük őket. Ez a mélyebb, evangéliumi értelme a sokat emlegetett reintegrációnak, azaz társadalmi visszailleszkedésnek.

Hittel a honvédség berkeiben

Hittel a honvédség berkeiben

Fotó: Thaler Tamás

 

A máriaremetei kegytemplom kertjében szeptember 23-án, szombaton kisebb „katonai tábort” építettek, Bíró László tábori püspök pedig a minden hivatásban, de a honvédelemben talán különösen is szükséges állhatatosságról elmélkedett prédikációjában. És a gyerekek is megtalálták a számításukat.
Tűző napfényből lépek be a máriaremetei templomkert fasorának árnyékába. A magas, mégis törékenynek látszó jegenyék úgy hajladoznak az erős szélben, mintha táncolnának. Rugalmasak; nem kell attól félni, hogy eltörnek. Hasonlítanak hozzájuk a katonai iskolások, akikkel pár perc múlva beljebb, a templom felé haladva találkozom. Némelyik szinte gyerek még, többségükkel mégis alaki gyakorlatokat végeztetnek a misére várakozva. És miközben ők a menetelés, a vigyázz, a jobbra, majd újra jobbra és pihenj után sorfalba rendeződve maguk elé merednek, néhány szerencsésebb társuk nagy vidáman a lehulló gesztenyékkel focizik, és közben nagyokat nevet. A többieknek azonban – bizonyára ez az előírás – úgy kell tenniük, mintha ezt észre sem vennék. Fegyelmük bámulatra méltó.
Valamivel odébb ugrálóvár, kézművessátor és sok-sok katona mindenfelé, különböző egyen­ruhákban. Az egyik sátor előtt egy állványon nyereg és lópokróc – mellette hagyományőrzők álldogálnak: itt a szabadságharcos, az első és második világháborús ruhákkal, a katonaélettel lehet ismerkedni. „Nagyon szép mise lesz” – mondja a mellettem álldogáló katona anyuka a kisfiának, aki talán szívesebben játszana kint.
A templomban az első öt-tíz percben még elég nagy a zsibongás, de valamivel a mise kezdete előtt egyszer csak, szinte varázsütésre csend lesz. Berta Tibor atya, a Katolikus Tábori Püspökség általános helynöke lép a mikrofonhoz, és üdvözli a 23. Nemzeti Katonai Zarándoklaton megjelenteket, majd az idei mottóról beszél. „Állhatatosságban termést hozni” – ma azért imádkozzunk, hogy mindenki, aki a honvédelemben dolgozik, legyen bár itthon vagy külföldön, ennek szellemében tudjon élni. A Tibor atya mellé lépő Vargha Tamás, a Honvédelmi Minisztérium parlamenti államtitkára üdvözli azokat a zarándok katonákat, akik ma reggel nyolc kilométeres menetgyakorlatot tettek meg a közeli erdőkben, a templomtól a templomig. A zarándoklat nemcsak fizikai, hanem lelki és szellemi utazás is, hangsúlyozza, sőt az igazi értelme az utóbbi kettő. Köszöntőjében Bíró László tábori püspök az államtitkár gondolatát folytatja, amikor arra kéri az ország különböző pontjairól idesereglett katonákat, imádkozzanak a többiekért is, hogy az egész nap imává váljon.
A mise hangulatát meghatározza a katonai fúvószenekar közreműködése: közismert népénekeink az ő előadásukban a szokásosnál ünnepibben, méltóságteljesebben szólalnak meg, és az egyik zenekari tag – ez számomra új – „előéneklőként”, mikrofonnal a kezében, az oltár előtt állva valamennyit olyan odaadással és koncentrációval énekli végig, mintha klasszikus koncert szólistája lenne.
Az evangélium a magvetőről szóló példabeszéd. Bíró László prédikációjában Angelo Bagnascót, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnökét idézi, aki mint irányát vesztő, vallási-kulturális gyökereitől elszakadó kontinensről beszélt Európáról. Majd Márai Sándor gondolatával folytatja arról, hogy a kivezető út csak a megújult kereszténység lehet: az, hogy a keresztény erkölcs uralkodni kezdjen a lelkekben. Ezért vagyunk ma itt, folytatja, és jövünk el minden évben, Fogolykiváltó Boldogasszony ünnepének környékén. Az evangélium arról szól, hogy Isten országa már itt van köztünk – mégis kérdés, hogy meg tud-e nyilvánulni. Fontos, hogy a honvédség berkeiben is megjelenítsük.
Szent László középkori ábrázolásain a kun vitéz tüzet okád. Ez arra utal, hogy a hős királynak az alvilág erőivel kellett szembeszállnia. Ezért nem volna szabad hobbiként kezelnünk a vallásosságunkat. Mária-kegyhelyen vagyunk, így jusson eszünkbe: Mária igenje révén Isten országa jelent meg a történelemben. Ferenc pápa egyszer azt mondta róla: figyeljük meg, hogy bármi történt, mindig állva tudott maradni, helytállt – állhatatosság szavunk is az állból származik. A Szűzanyához hasonlóan álljunk, és mi is teremjünk gyümölcsöket a hitben.
A mise után átadják a Kapisztrán Szent János-elismeréseket – arany, ezüst és bronz érdemérmeket, emlékérmeket, elismerő okleveleket és emléklapokat – mindazoknak, akik az elmúlt évben különösen is segítették a tábori püspökség tevékenységét. Arany érdemérmet kap Vargha Tamás államtitkár, ezüstöt Földváry Gábor István helyettes államtitkár.
Aztán Petrás Mária lép az oltár elé, és rövid műsorában évszázados imákat, népdalokat és gregorián énekeket szólaltat meg.
Kedves színfoltja a napnak a vicces, sastollas fejfedőket viselő olasz alpini küldöttség tagjainak megszólalása, akik ajándékot nyújtanak át a püspöknek. Egy hatalmas képet városukról, a háttérben pedig az olasz hegyekről, amelyek között az első világháborúban annyi magyar és olasz katona halt meg. Ők akkor ellenséges felek voltak, míg mi, hála Istennek, ma barátokként lehetünk jelen, mondja a vezetőjük. Békében emlékezünk rájuk, a sokszor közös sírban nyugvó egykori katonákra, válaszol Bíró püspök, és megköszöni az ajándékot.
Az ebédre várakozókat odakint megsorozza az eső, az ugrálóvárat a rossz időre tekintettel leeresztik. Néhány egészen apró gyerek – nem tudom, ez milyen játék része – katonaruhát, gumicsizmát húz: úgy festenek, mintha legó-bábuk vagy terepasztalon mozgatott ólomkatonák lennének. Játékháborúba indulnak?

Jó hír gyermekre vágyóknak

Jó hír gyermekre vágyóknak

Fotó: Lambert Attila

 

Ő Isten ajándéka, mondja a Záhonyi házaspár, Kata és Lajos gyermekükről, Si­mon­ról. Kisfiuk születése előtt sok éven át vártak a gyermekáldásra, keresték a probléma okát. Majd megismerték a NaPro Technológia természetes meddőségkezelő módszert, és a kezelések után megtörtént a „csoda”. Simi most kétéves, érdeklődve fogad minket az ajtóban, amikor megérkezünk az Újpesten élő családhoz. Rövid ismerkedés és némi megilletődés után már mutatja is a játékait, kommentálja az eseményeket. Később az édesapa nővére, Bogi a játszótérre viszi a kicsit, hogy a házaspár elmondhassa nekünk fájdalmakkal és bizakodással teli történetét. A NaPro Technológia a gyermekre vágyó meddő párok számára nyújt természetes segítséget. Kata és Lajos is ezt az – Egyház által javasolt – eljárást választották, annak ellenére, hogy a próbálkozás nehéz évei alatt általában a mesterséges megtermékenyítés módszereit ajánlották nekik.
A felesége azt mondta nekem, hogy amióta megtörtént a csoda, és kilencévi várakozás után gyermekük született, missziónak tekintik a NaPro-módszer melletti kiállást, továbbítják a gyermekre vágyó házaspároknak a jó hírt, hogy megéri kitartani.

Záhonyi Lajos: Ez a misszió ugyanakkor egy természetes indíttatásból is fakad. Amikor ajándékot kapunk, jó megosztani másokkal az örömöt és a hálát, amit érzünk. Isten gyermeket adott nekünk, és szeretnénk vállalni – a sok nehézséggel is járó – történetünket, ami nagyon szépségesre kerekedett. Fontos része ennek a NaPro-módszer, amely Amerikában már harminc éve működik, Lengyelországban és Szlovákiában is elérhető már, nálunk, Magyarországon viszont egyelőre alig ismert. Szeretnénk, ha tudomást szereznének erről a lehetőségről a gyermekre vágyó párok.
Záhonyi Kata: Kilenc évig vártunk, hogy megkapjuk ezt az ajándékot Istentől. Nagyon hosszú idő ez, és közben számos sorstársunkkal találkoztunk. Bekapcsolódtunk a fővárosban, a Margit körúti ferences plébánián működő Gyermekre vágyók imaközösségébe is. Láthattuk, milyen sokan érintettek.

Mindig is vallásos közegben éltek?

Lajos: Vallásos családban nőttem fel, de felnőtt fejjel megértettem, hogy különbség van a vallásosság és a hit között. Ma már sokkal inkább hívőnek tartom magam. Vallásos hívőnek (elmosolyodik).
Kata: Én úgy szoktam fogalmazni, hogy a családom látens keresztény. Felnőtt fejjel keresztelkedtem meg. Megtért hívő ember vagyok, s ez rendkívül sokat jelentett számomra azon az úton, amit végigjártunk. Egyébként a házasságkötésünk előtt egy évvel kereszteltek meg.

Mikor kötöttek házasságot?

Lajos: 2006. szeptember 30-án.
Kata: És 2005. szeptember 18-án keresztelkedtem meg.
Lajos: Egy munkahelyen dolgoztunk, másfél évi udvarlás után kértem meg Kata kezét. A házasságkötésünk után alakítottuk ki a közös életünket, előtte nem éltünk együtt. A kezdeti évek remekül teltek. Volt időnk egymásra, s a munkánkat is szeretjük. Kata jogász, én egy informatikai cégnél dolgozom, s mindkettőnknek van egy erős „civil élete” is. Régóta vezetem Újpesten a helyi cserkészcsapatot, tagja voltam a budapesti műszaki egyetemen létrejött hitkereső Quo vadis? közösségnek is. Máskülönben Újpesten nőttem fel, a kertvárosi plébániához tartozunk jelenleg is.
Kata: Én Székesfehérvárról kerültem Budapestre, itt jártam egyetemre, s utána itt kezdtem el dolgozni. 1999 óta részt veszek a Teljes Élet Szociális Alapítvány munkájában. Fogyatékkal élő gyerekeket, fiatalokat nyaraltatunk önkéntes — többnyire fiatal — segítőkkel a fejér megyei Söréden. Jelenleg kuratóriumi tag is vagyok az alapítványnál, korábban tábort is vezettem, idén újra segítőként voltam jelen. Mióta Simi megszületett, azóta őt is viszem magammal. Nagyon jól éreztük magunkat a táborban. Az életemnek fontos részei a sörédi barátok.
Lajos említette, hogy a házasságuk kezdetén örömben, gondtalanul teltek az évek – igaz, gyermektelenül.
Lajos: Az első három évben fel sem merült, hogy a gyermektelenség probléma lenne. Egyébként zárójelben megjegyzem, hogy bibliai alapon igaz, és vallom is: a házasságnak nem elsődlegesen a gyermek a célja, hanem egymás elvezetése az üdvösségre. Nos, ifjú házasok lévén elröppent az idő, a gyermek nem érkezett meg, de ez nem zavart minket.
Kata: Inkább a „Mikor szeretnétek kisbabát?” típusú kérdésfeltevéseket éltük meg zavarónak. Három év után azonban már úgy voltunk vele, hogy tényleg jó lenne, ha mi is megkapnánk a gyermekáldást. Ekkor döntöttünk úgy, hogy orvosilag utánajárunk, van-e ennek valami egészségügyi akadálya. Egy rutin nőgyógyászati vizsgálattal kezdtük, majd folytattuk a probléma keresését – még öt éven át.
Lajos: Ellenvetés nélkül álltam elébe a vizsgálatoknak. Az a típus vagyok, aki a megoldást keresi, ha valami probléma merül fel. Végig nyitottan fogadtam az eseményeket, egészségügyi és lelki szempontból is.
Kata: Egészen egyszerűen ki akartuk deríteni, van-e valami egészségügyi oka annak, hogy nem lehet gyermekünk. S ha van, lehet-e gyógyítani? Mert egészségesen akartuk fogadni a gyermeket, ha lehet. Több meddőségi központot is felkerestünk, ahol tájékoztattak bennünket az egészségügyi okokról. Főképp az én hormonális problémáimról, melyeket később a NaPro is megerősített. De lényegében nem találtunk olyan helyet, ahol a gond valódi okát tárták volna fel és meggyógyítottak volna. Mindenhol a mesterséges eljárások (inszemináció, lombikprogram) felé tereltek minket, mi azonban nem akartunk ezen az úton járni.

Eleve kizárták ezeket a módszereket?

Kata: Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy nem fordult meg a fejünkben ez a lehetőség. Sokat vívódtunk, imádkoztunk, hogy világossá váljon, mi az utunk. Végül találtunk egy olyan orvost, aki elfogadta az álláspontunkat, megértette, hogy nem szeretnénk a mesterséges beavatkozás útjára lépni. Hormonkezelést és inszeminációt javasolt. Ezen aztán hetekig tipródtunk. Éppen akkor kezdődött a nyár, mindenféle programok, főleg a táborok vártak ránk. Úgy döntöttünk, megvárjuk az őszt és belevágunk, ám ekkor egyszer csak kaptam egy e-mailt a választott intézettől: „Kedves páciensünk! Sajnálattal tájékoztatjuk, hogy az intézetünk a mai nappal megszűnt…” Egyértelművé vált számunkra, hogy ez jel: nem ez a mi utunk.
Lajos: Kétségek között őrlődtünk ebben az időszakban, és fel-felbukkantak újabb lehetőségek is. Úgy gondolom, az volt a mi nagy hitbeli erősségünk, hogy felismertük a jeleket, az Úr feleletét a „merre tovább” kérdésére. Ahogy az említett e-mail esetében is történt.

Házasságuk nagy próbatétele lehetett ez.

Kata: Nagyon összekovácsolódtunk a nyolc év alatt, s egyúttal be is zárult a kapcsolatunk. A sok orvoshoz járás, a tortúrák olyan fájdalmakat hoztak elő bennünk, amelyek nem engedték, hogy másoknak is beszéljünk minderről. Még a családunknak sem. Egyszerűen nem tudtunk megnyílni. Aztán elérkezett az idő, körülbelül az ötödik év után, amikor az emberek már nem is kérdeztek minket arról, hogy mikor lesz gyermekünk. A kívülállók nem tudtak mit kezdeni velünk. A családosok sem, az idősebbek sem, a fiatalabbak sem. A Gyermekre vágyók imaközösségében találtunk sorstársakra.
Lajos: Utólag már látjuk, hogy azok a párok, amelyek hasonló cipőben járnak, végig ugyanazokat az érzéseket élik át, mint amelyekben nekünk is részünk volt.
Kata: Most már tudom, hogyan közeledjek a sorstársaimhoz, mi az, amivel támogathatom őket, és mi segíthet nekik abban, hogy kitartsanak. Folyamatosan imádkozunk értük, ismerve és ismeretlenül.
Lajos: Minden ötödik párt érinti a meddőség problémája. Megdöbbentőek az orvosi statisztikák. A barátaink körében is rendre azt halljuk a hosszabb ideje házas emberektől: „Sajnos még nincs gyerekünk.”

Az elmúlt kilenc évben volt olyan pillanat, amikor elgondolkodtak az örökbefogadáson?

Lajos: Különböző időpontokban érkezett el hozzánk ez a választás. Kétségbeesés és bizakodás hullámzásában éltünk. Időnként én voltam az erősebb, máskor Kata. Akkortól fogva, hogy felsejlett a lehetősége annak, hogy soha nem lesz vér szerinti gyermekünk, én az örökbefogadás pártján álltam. Ugyanakkor meg kell érteni, hogy ez az út nem mindenki számára járható. Amikor elérkezett az a pont, hogy mindketten úgy éreztük, talán felajánlhatjuk a Jóistennek és ezzel elengedhetjük a vér szerinti gyermekre vágyást, akkor beadtuk az örökbefogadási kérelmet.
Kata: Ez nekem volt nehezebb. Bennem ugyanis soha nem merült fel az a kérdés, hogy miért nincs gyerekünk. Ha végiggondolom, igazából a következő út vezetett a hitem mélysége felé: kitartottam amellett, hogy a Jóisten tudja, mikor jön el a megfelelő idő, hiszen az ő akarata a gyermek. S most eszembe jut határtalan szeretete, és a nyolcévi várakozás is… (sír, majd erőt vesz magán). Amikor megismerkedtünk a NaProval, nagy remény ébredt bennem: bizakodás, hogy van orvosi megoldás.

Honnan hallottak a NaPro-módszerről?

Kata: A keresztapám, a lelki vezetőnk, Tornyai Gábor atya szólt, hogy Pécsen erről tartanak előadást papok számára. Megpróbáltunk utánanézni a módszernek az interneten. Ez egyébként éppen egy időben történt azzal, hogy megérkezett az a bizonyos e-mail az intézettől, annak megszűnéséről.
Lajos: A neten rátaláltuk a hazai oktatóra, Schaffler Orsira, és nem sokkal később elkezdtük a programot. Elsőként a Creighton-módszert sajátítottuk el. Ezáltal az életünk részévé vált a NaPro.
Kata: Ez erőt adott. Sokkal komplexebb, célirányosabb volt, mint azok a módszerek, amelyekkel korábban találkoztunk. Minden nő ciklusa más, ezért egyedi módon kell kezelni, s ebben segít a Creighton-féle táblázat vezetése, amely alapján az orvos választ ad a problémára. Ezt el kellett sajátítanunk az orvosválasztás előtt. Tudtuk, hogy akár két-három évig is eltarthat a NaPro-módszer folyamata, de biztosan nem húzódhat határtalan ideig. Van ugyanis egy olyan pont, amelyen túl már nem tudnak segíteni, csak imával. Egyébként Orsi is és a szlovák orvosunk is mindvégig imádkozott értünk, és ez fantasztikus érzés volt.
Két év telt el. A NaPro-kezelések vége felé jártunk már, s még nem látszott eredmény. Akkor nyáron eldöntöttem, hogy megpróbáljuk az örökbefogadást. 2014 őszén el is kezdtünk járni az ehhez szükséges tanfolyamra. Bevallom, nagyon élveztem.
Lajos: Sok fontos információt adott, és lelkileg is feltöltött minket.
Kata: Feléledt bennünk a remény. Ahogy a férjem szokta mondani: vagy így, vagy úgy, de lesz gyerekünk. Vártuk a határozatot, amely december 22-én meg is érkezett. Örökbefogadó szülők lettünk. Igaz, hogy ötezer-valahányadikak a sorban, de ez nem számított. Szép reményekkel telt a karácsony. Éppen benne voltunk egy NaPro-s kezelésben, s közben megbetegedtem, gyomorfertőzést kaptam. A ciklusom is rendezetlenebbé vált. Szilveszterkor elmentünk egy fürdőbe, ahol aztán „sikerült” megfáznom, hörghurutom lett, és nem jött meg a menstruációm.
E-mailben újévi jókívánságot küldtem Orsinak, a Creighton-oktatónknak, bővebben írtam neki magunkról, és azt is megemlítettem, hogy késik a vérzésem. Ekkor Orsi felhívott Angliából: olyan nincs, hogy késik. Csinálnék-e egy várandóssági tesztet? Azt sem tudtam, hogy van-e otthon teszt.
Lajos: Én azért mindig vettem. Volt otthon.
Kata: A teszt pozitív lett. Először Orsit hívtam, aki megerősített abban, hogy az eredmény nem valamiféle hibából adódik. Azután felhívtam a férjemet, kértem, siessen haza — és akkor megkezdődött a csoda. Egyszer, még évekkel azelőtt olvastam a Szentírást, és megakadt a szemem a Simon néven, amelynek jelentése (Isten által) meghallgattatott. Akkor mondtam is a férjemnek, hogy ha egyszer kisfiunk születik, Simon legyen a neve, jeleként annak, hogy minket is meghallgatott a Jóisten.
Lajos: Kata felhívott a munkahelyemen, és elmondta, hogy megtörtént a csoda. Ránéztem a naptárra, és láttam, hogy aznap épp Simon napja van. Mi már akkor tudtuk, hogy kisfiú érkezik.

Mindig ilyen biztos az isteni jelek értelmezésében?

Lajos: Azért nekem is voltak hullámvölgyeim, de nagy erőt adott az Istenbe vetett bizalmam, bizalmunk. Utólag már látom, hogy semmi sem volt véletlen, a történetünk nagy kerek egésszé állt össze, s ebben mindenkinek és mindennek megvolt a szerepe.
Kata: Isteni kegyelem, hogy a Szentlélek szinte beleégett a szívünkbe, és a döntéshelyzetekben rávezetett, merre menjünk. Nagyon sokat jelentett számomra az is, hogy egy mozgássérült barátom, Gyüszü Gábor mindennap rózsafüzért imádkozott értünk, Mátraverebély-Szentkúton Kosinszki Ági is az imáiba foglalt minket, s ugyanígy több barátunk és ismerősünk is.
Hogyan élték meg ezek után a kilenc hónapot?
Lajos: Nagyon nyugodt időszak volt. Kata majdnem végig dolgozott.
Kata: S a várandósságom végén Simi természetes szülés útján érkezett a világra. Kilencedik hó kilencedikén – ekkorra volt kiírva.

Apás szülés volt?

Lajos: Bevállalós vagyok, ennek ellenére tartottam az egésztől. Aztán mégis bementem. Ez volt életem legszebb élménye. S még egy fontos dolog. A szülés után egy rövid ideig még nem lehetett Katára helyezni a babát, ezért én tarthattam a karomban abban a nagyon fontos pillanatban. Kimentem vele a váróba, Simivel, a gyermekemmel, folyamatosan egymás szemébe néztünk (elérzékenyül, már sírva mondja), és énekeltem neki…
Kata: A gyermekre vágyóknak el szoktuk mondani, hogy sokáig mi sem tudtuk, lesz-e valaha is gyermekünk. Ugyanakkor azt is hangsúlyozzuk, hogy a Jóisten tudja, mi a mi utunk, és meg kell tanulnunk bízni benne. A hívő ember talán legnagyobb feladata, hogy el tudja fogadni a számára kijelölt utat.

(A NaPro Technológia módszerének magyarországi képviselői várják olyan orvosok jelentkezését, akik szívesen elsajátítanák ezt a meddőségkezelő eljárást. Részletes tudnivalók a csaladtervezo.hu weboldalon olvashatók.)

Tornacsarnok épül a pécsi Szent Mór Iskolaközpontban

Tornacsarnok épül a pécsi Szent Mór Iskolaközpontban

Az oktatási intézményben eddig nem volt tornaterem, a diákok testnevelésóráit a folyosókon, illetve a télen sátorral fedett udvaron tartották. A Pécsi Egyházmegye által fenntartott iskolaközpontban most megépül az évtizedek óta várt tornacsarnok, valamint további fejlesztések is megvalósulhatnak.
Az ünnepélyes alapkőletételen Udvardy György pécsi megyéspüspök így fogalmazott: „A teljes ember nevelése a célunk; testi, lelki, szellemi, érzelmi, akarati, kapcsolati dimenzióival együtt. Az alapkőletétel üzenet a jövőnek arról, hogy van értelme építkezni, nevelni, bízni az emberben, és ébren tartani a reményt közösségeinkben, társadalmunkban, kultúránkban.”
Páva Zsolt, Pécs polgármestere visszaemlékezett a rendszerváltás utáni időszakra. Elmondta, az iskolaépületet akkor siralmas állapotban kapta vissza az egyházmegye a kárpótlás során. „A folyamatosan megújított épület és a most megvalósuló tornacsarnok is azt bizonyítja, hogy a fenntartó jó gazdája az intézménynek.”
A rendezvényen részt vett Rákossy Balázs, a Nemzetgazdasági Minisztérium európai uniós források felhasználásáért felelős államtitkára. Hangsúlyozta, hogy a jól működő gazdaság széles körű fejlesztéseket tesz lehetővé, így az oktatásét is.
Az intézmény fenntartójának egy európai uniós pályázat révén nyílt lehetősége arra, hogy a napi tornaórákhoz jobb körülményeket teremthessen a tanulói számára. Egy kettes osztatú, új tornaterem épül, amely a felső tagozat, a gimnázium és az alsó tagozat tanulói számára is teret biztosít majd. A pályázati forrásból egy, a kültéri sportolásnak és az óraközi felfrissülésnek helyet adó udvart is kialakítanak.
Az iskolaépületet új tantermekkel bővítik, a jelenlegi helyiségeket pedig átalakítják, hogy megfeleljenek a magyar oktatási szabvány előírásainak.
A beruházás 2018 őszére készül el. A fejlesztésnek köszönhetően hosszú távon is magas infrastrukturális színvonalon működhet majd az iskola.

Forrás és fotó: Pécsi Egyházmegye

Döntött az orosz bíróság

Döntött az orosz bíróság

Fotó: Oldmos.ru

 

Nem sokkal Parolin bíboros látogatása után az orosz fellebbviteli bíróság másodfokon is döntött: vissza kell szolgáltatni a Katolikus Egyháznak a szovjet korszakban elkobzott épületeit.
Az orosz bírósági ítélet értelmében vissza kell adni a Katolikus Egyháznak azt a moszkvai épületkomplexumot is, amelyet még a Szovjetunió fennállása idején államosítottak. Egyházi tisztségviselők ugyanakkor attól tartanak, hogy a helyi hivatalnokok meg fogják akadályozni az ítélet végrehajtását – írja a The Tablet című katolikus napilap.
„Örömmel erősítjük meg, hogy a fellebbviteli bíróság jóváhagyta a korábbi döntést, amely a moszkvai vezetést arra kötelezi, hogy szolgáltassa vissza az objektumot a katolikus érsekségnek – nyilatkozott Igor Kovaljevszkij, az orosz püspöki konferencia főtitkára. – Vagyis legalább formailag megnyertük a pert. A probléma teljes megoldása azonban még várat magára.”
A XIX. századi épületkomplexumot, amely a Szent Péter és Pál-templomból, valamint az azt körülvevő épületekből áll, mintegy húsz éve követeli vissza a Katolikus Egyház. Az 1839 és 1845 között épült neogótikus templom eredetileg a moszkvai lengyel közösség pasztorációját szolgálta.
A mostani bírósági ítélet néhány héttel azután született, hogy Pietro Parolin bíboros hivatalos látogatáson Moszkvában járt. 1999 óta ez volt az első alkalom, hogy a Pápai Államtitkárság vezetője az orosz fővárosba látogatott. A bíboros megbeszéléseket folytatott Vlagyimir Putyin orosz elnökkel és Kirill pátriárkával, az Orosz Ortodox Egyház fejével, többek között azokról a gyakorlati problémákról, amelyekkel a Katolikus Egyháznak kell szembenéznie Oroszországban. A tárgyalások során az elkobzott egyházi tulajdonról, illetve a katolikus klérustól számos esetben megtagadott vízumokról is egyeztettek.

Forrás: Aleteia.org/Verestói Nárcisz

A Fülöp-szigeteki püspökök tiltakozása

A Fülöp-szigeteki püspökök tiltakozása

„Az ország érdekében vessen véget az öldökléseknek!” – írta közleményében Socrates Villegas, a CBCP elnöke. „A gyermekek és a szegények érdekében állítsa le a módszeres gyilkosságokat és a rettegés terjedését. A legyilkolt emberek emlékére hadd lássunk hozzá vérző nemzetünk meggyógyításához” – tette hozzá Villegas. A CBCP arra kérte a híveket, hogy naponta imádkozzanak és gyújtsanak gyertyát a drogháború, valamint a Marawiban folyó harcok áldozataiért. Villegas a Maute radikális iszlamista csoport fegyveresei és a kormánycsapatok között több mint három hónapja tartó fegyveres konfliktusra utalt ezzel. A püspöki konferencia ezenkívül felszólította az ország területén található püspökségek vezetőit, hogy az áldozatok emlékére mindennap este nyolc órakor kongassák meg templomaik harangjait. A CBCP azt követően adta ki közleményét, hogy az elmúlt időszakban három kiskorú is életét vesztette a rendőrség kábítószer-ellenes akciói során. Az elnöki szóvivő ezzel kapcsolatban kijelentette: a Fülöp-szigeteki kormány újragondolja a drogbűnözők ellen folytatott háborújának módszereit. Duterte egy évvel ezelőtti hivatalba lépése óta hivatalos közlések szerint csaknem háromezer-ötszáz emberrel végeztek, és több mint kilencvenötezer embert vettek őrizetbe a hatóságok a különböző kábítószer-ellenes akciókban. Emberi jogi csoportok szerint azonban ennél jóval magasabb lehet a „hadjárat” során meggyilkoltak tényleges száma. A Fülöp-szigeteki elnököt számos bírálat érte drogháborúja miatt, egyrészt a halálos áldozatok aránya, másrészt az alapvető emberi jogok megsértése miatt. Duterte válaszul leszögezte: nem készül visszafogni drogellenes kampányát.