Az ember életének szépsége
Fotó: Lambert Attila

 

Circumdederunt me gemitus mortis… Venite exultemus Domino – énekeltük, kedves testvérek, a temetési szertartás kezdetén, Marianne testvérünk koporsója mellett. Különös kettősség ez: a halál kínjai közepette is örvendezésre hív az Egyház, ami bizonyára sokaknak furcsa, olyannyira az, hogy a magyar szertartáskönyvbe sem merték betenni ezt az ősi imarészletet. Pedig örvendeznünk kell az Úrnak itt, a ravatalozóban is, mert mi nem a sír felől látjuk a jövőt, hanem a feltámadás felől a sírhelyet. Ez az az újszövetségi helyzetváltoztatás az, amely felülírja az e világi szemléletet.
Circumdederunt me. Marianne-t földi életében körülvették szülei, családtagjai, barátai, tanítványai, kollégái és sok-sok ismerőse. Ő ezekben a kapcsolatokban élt, mert szerették és szerethetett, irányított és irányították, nevethetett és nevetésre deríthetett. Haldokló ember még nem dedikált nekem könyvet, ő ezt tette, ilyen volt. Ha meglátta a másikat, vagy beleszeretett egy szép ügybe, magát elfeledve és felülmúlva csak a másikra figyelt. Most mi is, tőle tanulva, magunkról elfeledkezve érte imádkozunk, hogy Isten írja be nevét az Élők Könyvébe.
Circumdederunt me. Körülvették a szentek. Ágoston és Ambrus, Benedek és Gergely, Márton és Ferenc… Kutatta titkukat, eltanulta lelkiségüket, amit egy-egy korunkbeli jelenséggel érzékletesen kapcsolt össze, és így minket is egészen közel vitt ezekhez a nagy atyákhoz, őket pedig életünk részévé tette. Könyveinek talán ez a legelevenebb ereje. Egy alkalommal megszervezte, hogy a katakombákban misézzek. Lini, Cleti, Clementis, Xysti, Cornelii, Cypriani, Laurentii, Chrysogoni, Ionnis et Pauli, Cosmae et Damiani… recitáltam ott, a sírhelyek mellett felállított oltárnál a római kánon sorait, és megéreztem, ezek a távoli alakok és sorok milyen közeliekké lesznek a misében. Ma is, amikor e részt imádkozom, egybeér számomra az Egyház múltja és jelene. Ezt neki köszönhetem. Subvenite, Sancti Dei, occurrite, Angeli Domini, suscipientes animam eius, offerentes eam in conspectu Altissimi! – Jöjjetek, Isten szentjei, siessetek elébe, Urunk angyalai, fogadjátok az ő lelkét, és vigyétek őt a Fölséges színe elé!
Circumdederunt me gemitus mortis. Fél évvel ezelőtt aztán körülvették őt a halál kínjai. Láttuk, miként fogy el, miközben küzdött az élettel, szembenézett a halállal, lázadt, és korlátait, tehetetlenségét tapasztalva kemény lett. Halála előtt csak egy héttel hívatott, addig tiltakozott. Amikor viszont ezen utolsó találkozás alkalmával meglátott, katonás szólamban kérdezte: Viaticum van nálad? Mondtam: Igen. Majd ugyanígy folytatta: Pár nap múlva meghalok, temess el! Aztán, felvéve a szentségeket, egyik pillanatról a másikra szelíddé lett. Köszönte szülei, nagybátyja és mások jóságát, bocsánatot kért mindenkitől, kifejezte örömét, hogy megismerhetett. Az Eu­charisztia vétele szívébe írta a szentek törvényét: ahhoz, hogy éljünk, mindennap meg kell halnunk önmagunknak, így leszünk a szentek és egymás barátaivá. Barátimnak mondalak titeket – fordul tanítványaihoz szenvedésére készülve Jézus. Éppen ezért ma minket, értelmiségieket, akik a hit és a világ, az Egyház és a történelem egy-egy területével foglalkozunk, Marianne küzdelme azzal a kérdéssel szembesít, vajon amit kutatunk, meglátunk a szent dolgokból vagy azok környezetéből, belénk íródik-e, vagy megmarad csupán külső tényezőnek? A megragadott információ az Eucharisztia vételével egyesítve performációvá, bennünket belülről alakító eseménnyé lesz-e az életünkben? Nálad van-e a Viaticum, élsz-e az úton járók Eledelével?
Kedves testvéreim! Venite, exultemus Domino, mert a feltámadás oldaláról látva megérthetjük, hogy a test sírba helyezése számunkra már nem egy rideg gödör mélye, hanem Krisztus megnyitott oldalának képe, törékeny emberségünknek a végtelen szeretettel való találkozása. Hiszen a sír Krisztus ott nyugvása óta a paradicsom kapuja. És ez a kapu akkor kezdett kitárulni, amikor Krisztus az emberi lelkét az Atyának ajánlotta, mert ő saját magával együtt bennünket is elhelyezett az Atya örök jelenébe. A felajánlott zsengében ugyanis már ott az egész termés, az elsőként feltámadottban az emberiség egésze. Ehhez, azaz a paradicsomi állapothoz vezet vissza és előre a temetési szertartásban a holt anyag, a test és a föld szenteltvízzel való meghintése. A feltámadás ugyanis egy új teremtés: porrá leszünk, hogy semmisségünkből újjáteremtsen minket, kibocsátott Leheletével.
Venite, exultemus Domino, mert ő Marianne-t szeretetével körülvette, és csak ez után engedte, hogy a halál kínjaival is szembenézzen! Örvendezzünk, mert a feltámadás oldaláról nézve tárul fel számunkra igazán az ember életének szépsége, és erről az újszövetségi kilátóhelyről vesszük észre: ahhoz, hogy éljünk, egészen meg kell halnunk önmagunknak, ez vezet el az újjáteremtéshez.
Kedves testvérek! Marianne-ra való emlékezésünket és a Feltámadottba vetett hitünket Damasus pápa sírfelirata, éppen azok a sorok foglalják össze legjobban, amelyeket e jeles kutató és barát által ismerhettünk meg a katakombákról szóló művében:
Az, ki a háborgó tenger sós habjain is járt,
az, ki a földbe vetett, elhalt magot élni teremti,
az, ki megoldani képes volt a halál kötelékét
holtában, s három nap múlva a síri sötétből
újra az élőkhöz szólítani Márta fivérét,
feltámasztja, hiszem, Damasust is majd
a halálból. Ámen.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..