A templom szent hely. Katonakoromban a tövében éltem tizenegy hónapon át, mégsem tehettem be a lábam oda. Egyenruhában a legszigorúbban tiltott cselekedetek közé tartozott. Amikor néha kimenőt kaptam, odapillantottam, ezt senki sem vehette el tőlem. A templom a laktanyán belül is mindennap velem volt. Vagy én a templommal. Egyetlen kerítés választotta el a körleteket az érseki parktól, amelynek elején magasodott, esténként kivilágított számlapjával a két szépséges barokk torony. S én néztem, toronyiránt néztem – a templom kiáradt, s anélkül, hogy küszöbét átléphettem volna, mégis ott voltam. Később aztán, ilyenkor halottak napja táján, felkeresve az ősi családi sírt, az út Kalocsa mellett visz el. A laktanyát már elfeledtem, időközben föl is számolták, de a templom, a székesegyház ott áll, s minden alkalommal betértem fohászra, imára – „hátrafelé”, elhalt, s „előre”, mostani és jövendő enyé meim ért. Az olasz barokk e csodás építményébe Bábel Balázs kalocsa–kecskeméti érsek társaságában lépek be. Építési területen járunk. Odakint, idebent egyaránt folyik a munka. Évek óta a legátfogóbb felújítást és helyreállítást végzik. A székesegyházzal együtt újulnak meg a környező épületek, s nyeri el néhány éven belül a közrefogott tér barokk szépségét és hangulatát.