Végső beteljesülés
A megújulás ideje
A nem hívők szemében értelmezhetetlen jel a vértanúk áldozata. Ők mindent, teljes létezésüket feláldozzák valami olyasmiért, ami nem megragadható a hit nélküli tapasztalás számára. Mind hasonlítanak valami módon Ábrahámra, akiről Szent Pál ezt írja: „A remény ellenére is reménykedve hitt” (Róm 4,18). Hiszen emberi logika szerint az első keresztény közösségeknek el kellett volna tűnniük. Minden emberi számítás azt hozza ki végeredményként, hogy egy közösség, amely állandó véráldozattal fizet a meggyőződéséért, apránként elenyészik majd. Csakhogy ez a teljesen e világi remény végtelenül esendő. Pedig hányszor esünk mi is ennek a csapdájába! Vallásos életünkben is az emberi remény alapvetéseit keressük: amikor imádkozunk, az ima sikerét azon mérjük le, hogy megtörténik-e az, amiért imádkoztunk. Amikor egyházi programokat szervezünk, szüntelenül azt lessük, mekkora lesz a „hatás”, van-e kézzelfogható siker. Az apostol figyelmeztet: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk” (1Kor 15,19).