Karácsonyi beszélgetés Budai Ilonával
Réti bársony, völgyek, hajlatok felbuzgó forrásai, virágok mint dallamok őrzik a természet rendjét. Dallam őrződik az egyszerű lelkekben, „oltárok trónján”, hit-ösvényeken. Költő énekli:
Történelme, sorsa sugallta,
ősi szekérvár-védelem,
hogy énekek közt illatozzék,
mint a virág, ki védtelen.
Ez az összetartozás törvénye, a szépség-erőé, népdaloké, melyeknek egyetlen ütemében-sorában egész világ lüktet, miként a szívdobogás.
Prokopp Mária történelmi-művészeti utazása
A címlapon ez áll: Nápoly középkori magyar emlékei. Az Európában is ismert művészettörténész, egyetemi tanár személyes vallomásokkal átszőtt új könyve olyan látásra nyitja fel a szemet, amelyről kiderül, akár zarándokhelynek minősíthetjük a dél-itáliai várost, ha megismerjük a történelmét, több „szentséget hordozó” alakját, akik az Anjou- és az Árpád-házhoz tartoznak, s a műértékeket, amelyeknek legjava Isten hajléka egy költői szépségű öbölben. Amikor először jártam ott, a tengerpart, a kikötő a Santa Lucia hangjával volt tele, díszes halászbárkák lámpái ragyogtak. Máskor az egyik templomból Pergolesi Stabat Matere hívogatott…
Nedves rét, élő tanya, még „tapsikoló” cickafark, az ezüstszálat esti gép húzza fönn, római járat. December. Csajkovszkij az f-moll románccal hív álmokba, majd felpattanó ritmusokkal marasztal valóságok nem titkolt szépségébe-örömébe, melyben tuják zöldje és utak jégkörmei békességgel megférnek a kezdő tél színpadán.
Ez lenne az izaiási pillanat, amely nyugalommal tölt el? A „világ színpadáról” a pappá szentelt Calderón mondja még a XVII. században, hogy az ember szerepet vállal a születésekor, halálakor pedig számot ad élet-játékáról Teremtőjének.
Valaki gyertyát gyújtott a hajnal elé. Kora reggel sietek a vonathoz, fák közt, melyeknek rácsai csörögnek a szélben, szemben a XVI. századra emlékeztető bástyalábazatos ház, ablakában a gyertya. Ki gyújtotta meg és miért?
Sokfelé jár a gondolat, szokás hagyományokat keres, de csak az advent jár elöl. Elég ennyi, a többi a gyertyagyújtóé…
Korán sötétedik, lombok halálát siratja a szél változó
skálán, esőcseppek hullanak. „Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg.” Így
éli meg az őszi órákat Füst Milán a Nyilas havában. Meggyőződése: a sorson
változtatni nem lehet, az életen, „földi húsruhánkon”. Aztán – mintha
kitekintene az ablakon – látja a vándort, aki „kormos dombokon ballag”.
Európai rangú relief került elő
Vándorutaimon eddig is, ha műtörténeti emlékekkel találkoztam, a gótika ragadott meg igazán. A „lángoló stílust” megelőző, de ahhoz már nemegyszer egészen közeli szépségeszmény, ha késő gótikáról van szó.
Reneszánsz előtti szép-fogalom; valóságos lételméleti kérdés, hiszen az ókorban és a középkorban kimondott-leírt esztétikát nem ismertek.
A lét és a szép alapformáinak kapcsolatáról a megújulás korszaka előtt választ nem kapott a kérdező. Dante szavaival: „láttam ülni a Tudók vezérét, / hol körben ül a Bölcselő Család.” A vezér Arisztotelész, a Stagirita, akit Aquino Szentje alaposan tanulmányozott, de a szépről gondolkodva másokhoz fordult: Szent Ágostonhoz, és a „titokzatos” ál-(Pseudo-) Dionysioshoz.
Már angyali lelkek társaságában keresem, elköltözött ő is a boldog hazába. Kalocsai iskolanővér volt, tanítónő, Rómában találkoztam vele először, a Szent István Ház gondnoka, majd vezetőjeként igazgatta a zarándok-intézményt. Szelíd szava bátorítást, vigasztalást adott. Derű áradt egész lényéből.
Mulandó világ – és történelem. Planétákat törvény köt össze, mélységé, magasságé. Hajdan-falum temetőjében járok, a nagy kereszt alatt, ahol évente elhangzott fejkendős asszonyok (görög kardalosokra emlékeztető) kórusában: „A mélységekből kiáltok fel tehozzád, én Uram, hallgasd meg, midőn elédbe esdekelve jut szavam.” A régi egri egyházmegyei énekeskönyv darabja Petőfi barátja, Tárkányi Béla pap költő zsoltárfordítása, amúgy palócosan ejtve. Belehallatszik emlékeimbe a másik zsoltár is, nagyszombat estéjének korábbi liturgiájából: „Istenem, te megvizsgáltál, és jól ismersz engemet…” Így tér vissza ezúttal a gyermekkorom „szépföldem” békesség udvarában, amíg apámnak és anyámnak mécsest gyújtok, és keresztjüket úgy csókolom meg, ahogyan életükben az arcukat…
