Életből az életre

Messzi az idő, változó ritmusában ismétlődik a történelem ott is, ahol éltem, patakok mentén vizeket lestem, nyaranta jártam a réteket, petrencerúdon vittem a lekaszált s már naptól száraz szénát. Víz mellett állok, még nyiladoznak őszi virágok, zöld borul a patak fölé, csalán, keserűfű sűrű csalitja. Még fagynélküliek, november csodái. Bojtorjánt is látok, és közönséges aggófüvet. Mit üzennek ezek a virágok a nevükkel? Tán a keserű halált, az aggodalmat? Lehet ez életérzés évek labirintusában, vizsgálatfüggő, ha a zsoltárra gondolok. És szívekbe gyökeresedett örökség. Majd pusztulás csap rájuk, nem lehet megállítani.
Fut a víz, még gyöngyözik sodró sávján a napfény. Hogy el-elkapdos megbarnult diólevelet, azt is jelzi: lassabban, lassabban. A temető nincs messze, hangot némaság ad: „Van egy ország, ahol nem tudja senki: / mi a halál? Csak azt, hogy mi az élet?” Gárdonyi kérdezi, a teremtés feleli: van.
Aggodalom, keserűség a halállal szembenézni. Szent Ágoston érzése jár át: „Nagy kérdés lettem önmagam számára. (…) Csodálkoztam, hogy más halandók élnek még, amikor az, akit szerettem, akit halhatatlannak hittem, meghalt. És főképp azon csodálkoztam, hogy én magam élek még. (…)” (A barátjára gondolt.)
Esztergomi esték, „ti is emlékké nemesedtek” – mondhatom Radnótit követve, amikor sorra veszem a felejthetetlen órákat, melyeket Szeghalmi Elemér barátommal aranyidővé „varázsoltunk” ősszel, tavasszal költők, írók, muzsikusok társaságában, egy azóta már leépült intézményben fiataloknak, városiaknak, hogy visszaálljon a rend a szívekben, a vágyakban, a kultúra, a spiritualitás létmezején, az isteni nyom azoknak, akiknek nem elég csak ezt hallani: egyszer végleg elmegyünk.
Mégis az utóbbit ismétlem, mivel barátaink közül már jó néhányan más csillagzaton írnak verset, prózát. Ha az akkori intézmény körül olykor megfordulok, egyesek megállítanak: – Hová lettek azok az esték? Már sosem folytatódnak? Hová lett Gyurkovics, Raksányi, Nagy Gazsi, Bertha Bulcsu, Lázár Ervin és mások?
Átlépek a titokajtón, a széksorok hallgatása is a gyászé, s a terem orgonájáé. Ezen Baróti Pista nemegyszer játszott Bachot, Lisztet, s míg váltotta a regisztereket, az életremény kapott lendületet, a hangok pedig a föld forgását követték. Az aggodalomból angyali könnyedség született, és megnyugvás, mert a művészet nagy mesterek által a szeretet s az isteni halhatatlanság bizonyítéka. Baróti Pista sincs már közöttünk, s a volt jelenvaló vigaszt keresők közül hányan…


Kihalt az állomás, ahol várakozom. A fehér köveket barna levél fedi, a természet leple, melyet időnként átsodor a szél a mély-vágású sínpályán. Fölötte a hegy halványtört színben, mint őszülő hölgy. Vonat érkezik, jó néhányan leszállnak. Valaki megjegyzi: – Milyen különös az a bérc ott, mintha a mozdulatlansággal intene.
Nemsokára hó borul az ágakra, egészen fehér lesz az erdő hajzata; millió években számolva is a jelen idő, érzékelhető pillanat, mely máris tovaillan…
Változnak a helyszínek, vonatok jönnek, mennek, s ha beáll az esti csend, egy kiválasztott megállóban a föl-le sétán bíborszínű gémorr- szirmok társaságában, levélszárnyak kicsi lendületében, míg fények őstermészete kísér, a teljes alkonyat égalji sávja mint arany-piros szalag köti át a nyugati félkaréjt egészen az északi határig. Kedvelt szerzőm, Jean Guitton egyik beszélgetéstöredéke idéződik fel. A francia irodalomtörténész, teológus (civil ember) Az én kis katekizmusom című könyvét két-három évtizede fordítottam le az akkori kalocsai érsek kérésére. Ő volt a lektorom is, amikor részleteiben lapunk hasábjain közöltem a gyermekeknek szóló kis fejezeteket, amelyek a legmélyebb hittitkok körül most is szinte tapinthatóan közlik az igazságokat modern „hangszereléssel”. Kiváló fotós kollégám később gyermekarcokat „tűzött” a lapok közé a könyvben, amelyet Guittontól VI. Pál rendelt meg, s amely utolsó olvasmánya volt a boldog emlékezetű pápának.
A nemes kövezet a lábam alatt mintha zenélne, benső dallamot hallatva, lényege dallamát lopná magányomba, mely békesség és ajándék, amikor nyugtalan a nagyvilág.
Először P. Szabó ismertette meg velem Jean Guittont, róla szóló esszéjét nyomta a kezembe a francia író végrendeletéről. Megmaradt emlékezetemben a történet, mely Guitton és az élet bölcselője, Bergson képzelt beszélgetése egy különös eseményről: más-más szobában a filozófus és kislánya ugyanarra a fény-jelenségre lettek figyelmesek, s valami egészen szépet láttak. A kislány ezt Guittonnak is elmondta, s hogy szóba jött a két gondolkodó beszélgetésekor, Guitton Bergson egyik könyvéből idézett: „Tegyük fel, hogy abból az ismeretlen világból a fény eljut hozzánk, amely testi szemmel is látható. Milyen átalakulás lenne ebben az emberiségben, amely általában hozzászokott ahhoz, hogy bármit mondjanak, csak azt fogadja el létezőnek, amit lát és tapint. Az így hozzánk érkezett információ talán azt érintené, ami alacsonyabb a lelkekben, a lelkiség legalsó fokát; de nem kellene több, hogy eleven és hatékony valósággá alakítsa a túlvilágba vetett hiedelmet, amelyet – úgy tűnik – meglelünk a legtöbb embernél, de ez leggyakrabban csupán szófia – elvont és halhatatlan. Ha abszolút biztosak lennénk, hogy tovább élünk, másra nem tudnánk gondolni, csak erre.” Leköt a világ, újra meg újra, érdek és karrier aggodalmat akaszt a nyakunkba, zarándok-talár helyett múló hívságokba öltöztet.
„Mi neked a fontosabb: a karriered vagy a lelkiismereted?” Új amerikai kábelcsatorna (AMC) reklámja a fenti kérdés egy filmről, amely bizonyára bírósági esetet hoz fel. A reklám-mondat minden területet érinthet magában is: gazdaságot, kereskedelmet, magánterületet, politikát, mindent, ahol ember cselekszik, aki képes felfogni, hogy a világ nem lehet megsemmisülés, hanem beteljesedés. Ősbizalom mondatja: hittel kell átlépni érdek-akadályokon, öntörvényűségeken, hogy a lelkiismeret kerekedjék felül, az önzetlen szeretet. Rahner hagyta írásban: az idő az ember szabad akarattal irányított ténykedésével válik történelemmé, és a halálban mindenki „összefoglalja földi sorsát, távozása nem spontán átmenet ebből a világból a másikba”: életből az életbe, ez az átmenet „az örökkévalóság kezdete”.
Halálom a hit szabadsága, mely átfogja egzisztenciámat. A „szabad szabadság” bizonyítéka – Krisztusban. A lengyel Nobel-díjas, Czesław Miłosz „gyermeki költeményt” írt 1945-ben apjához. Csak neki szánta, mégis valamennyiünkre – a világ életére – vonatkoztatható a sora: „Az ember apró, ám műve óriás.” Benne a nagyvonalúság, mely figyelmeztetőn biztató: úgy kell élni nagyvonalúan a napjainkat, hogy ebbe a halál is beleférjen. A lehamvadó piros-arany övsáv az ég derekán láttatással vezet át a látható jelenségeken.