Dalszolgálatban-hivatásban

Él köztünk valaki: leszármazottja középkori énekmondóknak, akik fontos üzenetet továbbítottak: balladás hangon balladákat, sugaras-sugalmas ihletettséggel az élet, a szerelem boldog, bús érzéseit. Ő Budai Ilona. Több mint negyven esztendeje szolgálja népdalénekes hivatását az országban, kinti „tájakon”, a Magyar Katolikus Rádióban, és imádkozza az éneket, amely a szent jelzővel már az ókeresztény kort felgyullasztotta a buzgóságban; kétszeresen imádkozó – mondaná róla Mónika fia, Ágoston, a bölcselő, dalszívű püspök.

Emlékek sora kísér, hon- s lélekszabadságot eltipró időkből, csendes, rejtett órák templomi éneke Budapesttől Szombathelyig, Tatabányától Miskolcig, Magyarnándorig és pokoljáró Tar Lőrinc falujáig. Zsúfolt úrhajlékok vártak, értelmiségiek távolabbról is, és településlakók. Fiatal tanár mondta valahol: – Ide kellett jönnünk a társaimmal, mivel azt a dal-bensőséget, amit a néplélek őriz-hordoz, századok kiküzdött erénye ránk hagyott, tilos hallgatni. Hogy nézhetnénk hát magunkba?

És Budai Ilona énekelt, mint „szólított hattyú”, Kecskés András régi hangszeres együttese játszott, az oltáron gyertya égett, „szivárvány havasán” csillag gyúlt, égő csipkebokrok, források tiszta illata járta át az embereket, csend, amely menedékké vált az ideológiai kényszerben. Úrhajlékok csendje.

Ott voltunk verselők meg prózamondók (jómagam rendezőként és műsorvezetőként is) az évekre osztható esteken, s velünk Magyarország „jobbik része”; az áthagyományozott örökség. Amikor Budai Ilona 1996-ban megkapta a Magyar Örökség-díjat, igazgatója az Óbudai Népzenei Iskolában: Kobzos Kiss Tamás Kossuth-díjas népzenész ezt mondta laudációjában: „Ugyanazt vállalja ő, amit a szellemi élet más területeinek – irodalomnak, tudománynak – közismert nagyságai, ugyanazt a harcot vívja, de sohasem a művészettől idegen fegyverekkel. Egy eszköze van, az ének, s ezzel teremt hangjegyekkel kottázott földrajzot a Dunántúltól Moldváig, s ahogy Kodály akarta, közösségeket énekel egybe mindenütt, ahol megjelenik. Hiteles népdaléneklése: Magyar Örökség.”

Elgondolkodom: ezt a választott tehetséget mindmáig elfelejtette a Magyar Művészeti Akadémia…

Beszélgetünk. Harminchat évvel ezelőtt hallottam tőle először Új Ember-esten, karácsony előtt az azóta számomra legkedvesebb dallamot: „Paradicsom fű kertjibe arany szőnyeg leterítve…” A szőnyegen ringó bölcső örök Gyermeke választotta őt is az aranyhangúak közé, hogy így legyen szolgálója a Gyermeknek és a nemzetnek.

A Születés énekeivel jelentkeztél idén CD-lemezen – tanítványaiddal. Elindult Mária – olvassuk a borítón. A teljes magyarság karácsonyi énekkertjéből szedett virágok a lemez tartalma a Dialekton Népzenei Kiadó gondozásában. A család, az otthon körében lelted meg az első felbuzgó aranyvizet? Csanád Béla írja: „Anyám, ha minden veszve volt már, / s megkísértette a halál, / dúdolni kezdett szomorúan, / s derűre váltott a határ.

– Mélyen hívő, katolikus közösségben és családban nőttem fel a Rábaköz csücskében, Gyömörén. Alig ezerfős kis falu. Meghatározó és megtartó emlékeim ehhez a településhez fűznek. Gyönyörű egyházi ünnepeket éltem meg itt. A karácsonyi mendikálás, a pásztorjátékok, a pünkösdi és úrnapi virághintés, a húsvéti körmenet. No és a templomozáskor hallott, kicsit rekedtes, de hittel szóló dalolás az asszonyok ajkáról. Édesanyám kedves hangja, amikor reggel énekkel ébresztett bennünket, és énekkel altatott. Édesapám fütyörészése, dalolgatása mind-mind a lelkem szépülését szolgálták. Volt mire építsen gimnáziumi tanárnőm, Asbóth Márta, amikor díszített népdalokat és balladákat kezdett tanítani. Úgy érzem, engem a népdal „szült”. Soha nem hittem, hogy létezhet köztem és a dal között más kapcsolat, mint annak szolgálata. A népdalok dallamaiban, szövegeiben találtam meg a legbensőbb rezdüléseket.


Mi a népdal, ez a fontos kultúra egy elvaduló évezredben?

– Ha röviden kellene válaszolnom, azt mondanám: dallambeli anyanyelvünk. Népdalaink dallamukban, szövegükben a magyar néplélek legszebb gyöngyrózsái. Nagyhatalom a népdal, épülésünk, belső gazdagodásunk. Múltunk hajszálgyökere. Mi őrzött meg bennünket ezer évig a kárpáti hazában? Néphagyományunk, amelynek ékköve a népdal. Péczely Attila népzenekutató fogalmazta meg talán a legszebben számomra, hogy mi a népdal: Íme: „…az emberek ajkán dalos madárként szálló, röpdöső, élő eleven élet. Apja a szívünk, anyja az örömünk, bánatunk, jókedvünk s a könnyeink is…” Bátran mondhatom, ebben az értékevesztett, pénzközpontú világban nincs más lehetőségünk a túlélésre, mint népi kultúránk vállalása. Ha egy nép nem tud, vagy nem is akar a múltjában megkapaszkodni, sajnos nem lesz jövője.

Kodály jegyezte meg: „A népköltés örök rejtélye: a szétporlasztott egészek s az új egészekké tapadó heterogén elemek csodálatos rajzása.” Ez az újabb időkre is érvényes, ha különböző (nem népzenei) együttesek a szórakoztató zenében a folklórra építenek?

– Az Illés együttes a hatvanas években finoman, az eredeti dallamokat meghagyva építkezett a népzenére. Gondoljunk csak az Átkozott féltékenység vagy a népszerű Ha én rózsa volnék című népdalokra. Ízléssel, igényességgel és alázattal nyúltak a népdalokhoz. Azt is tudom Halmos Bélától, hogy Levente többször volt vele Erdélyben, figyelte a zenészeket. A mai zenekarok próbálkozásaiból pontosan ezt hiányolom. Javasolnám nekik is, hogy menjenek el azokra a helyekre, ahol még élnek zenészek, énekesek. Tudom, ez manapság „divat” lett, a szó negatív értelmében, mert fontosabb a pénz és a siker. Persze vannak kivételek. Végül is, ha jól meggondolom, még mindig jobb, ha magyar népzenét, népdalokat használnak fel, mintha az amerikanizálódott dalokból válogatnának, mert azok már semmihez sem köthetők.

Manapság csupán „divat” a népzene, vagy ősi törvényeket őrző értékrend, amely nélkül nincs teljes kultúra egy nemzet életében?

– Nem hiszem, hogy divatból fordult vissza a hetvenes évek fiatalsága a népi kultúrához. A hagyományos paraszti világban rend volt, mindennek megvolt a helye, ideje: mikor vetettek, mikor arattak, mikor ölték le a hízót, mikor tartották a lagzit. Kiszámítható, élhető világ volt. Az a zárt közösség, ahol a dalnak, a táncnak, a mulatságnak is tartalmat, funkciót tulajdonítottak. Mi már kiűzettünk ebből az édeni egységből, így aztán sokan eltemették a népdalt. De mint a hó alól kikandikáló virág, hol itt, hol ott megszólal; alakul egy muzsikáló együttes, asszonykórus, lányok, fiúk közössége. Búvópatak a népdal ma is. Sok fiatal érzi a felelősséget ez iránt a kultúra iránt. Kallós Zoltán népzenekutató mondta: „Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és táncolunk.” Szerte az országban tanítják a népzenét, sok iskolában a néptáncot, a népi hangszereket. Ezzel erősítik gyermekeink, unokáink kötődését az aranyhagyományhoz.

1970-ben az egyik győztese voltál a Röpülj pávának. Mennyire változott azóta a népzenei élet?

– Az első fecskék voltunk, akik nyertünk ezen a versenyen. Vass Lajos műsorvezető rendkívüli érzékenysége, népzenei lényegismerete, a verseny hatása nyomán alakultak meg a népdal- és pávakörök. Szinte minden településen, faluban volt csoport. Ez indította el a táncház-mozgalmat is, amely a mai napig él és virágzik. Minden évben megrendezik a néptánc és a népdal ünnepét. Volt a Duna TV-ben nemrégen egy népdal-, néptánc- és népzenei vetélkedő. „Jó” példa arra, amikor egy adónak csak a nézettségi index a fontos, a lélek, a szív már semmit sem jelent. Igazi népzenei show-műsorrá kerekedett. Járom az országot, rengeteg népdalverseny van területi, megyei és országos szinten. Őszintén mondom, óriási az érdeklődés. Tiszta arcú, tehetséges énekesekkel találkoztam. Negyven éve minden nyáron négy népzenei táborban tanítok népdalokat magam is.

A gyermekvilág, a fiatalok közel állnak hozzád. Kálmány Lajos 1881-ben írta: „Valóságos tárháza a népköltészetnek a gyermekvilág maradványa…” Mennyi ez a maradvány a XXI. században?

– Nem egy óvodáról tudok Budapesten és vidéken is, amelyeknek a profilja a néphagyomány megismertetése a kicsikkel. Itt kell kezdeni, hogy beépüljön a tudatukba, a lelkükbe. A zeneművészeti egyetemen végre megalakult a népzenei tanszék. Már közel tíz éve nagyszerű fiatalokat bocsátanak ki, akiknek legtöbbje tanítani szeretne általános és középiskolában. Több zenei középiskolában bevezették a népzene oktatását. Nagy az igény, s már tanárok is lesznek, akik ezt a munkát vállalják. Az információ azonban sántikál. Például Dévaványán kétnapos népzenei, néptánc- és népzenészverseny volt közel kétszáz gyermek résztvevővel. A média hírt sem adott róla.

Kezdettől a lelkedbe költözött „őseink buzgósága”: a szent zene közösségekben, az egyéni életben. Nehéz politikai években több templomban „megszólaltattad” az egyházi örökséget, melyre mostanában többen legyintenek: a mai nemzedéknek nem kell, múzeumi érték. Jobbik eset, ha legalább értéknek ismerik el. Dalpedagógusként hogyan oktatod a tanítványaidat?

– Harminc éve tanítok az Óbudai Népzenei Iskolában. Tehetséges tanítványok egész sorát indítottam el, kit az énekesi pályára, kit a civil életbe. Édesapákat, édesanyákat, pedagógusokat, akik örömmel dalolnak gyermekeiknek, tanítványaiknak. Ők biztosan tudják, milyen fontos a lélek épülésében, szépülésében a népzene, a népdal. Remélem, nem nagyképűség, ha azt mondom: a tanítványaim lelkéért is vállalom a felelősséget. Nemcsak stílusosan tanítom őket énekelni, de szót ejtünk az órákon a hűségről a néphez, hazához, nyelvhez, kultúrához. Fontos szó az órákon a szeretet: szeretni kell énekelni, szeretni kell a népdalokat, tisztelni azt a népet, amelynek lelkéből ilyen csodák születtek.

Egyházközségek hívnak templomi, közösségi műsorokra énekelni, vagy a szabadság beköszöntével az általad hivatásként szolgált örökséget „rabságra” vetették?

– Mindig érdekelt az archaikus népi hitvilág zenei anyaga. Főleg attól kezdve, hogy hallottam Török Erzsébet és Jancsó Adrienne csodálatos műsorát, akik Erdélyi Zsuzsanna gyűjtéseiből énekeltek, imádkoztak. Azóta tudatosan kerestem az ilyen énekeket. Összeállt egy adventi, karácsonyi műsor, majd egy húsvéti. Ezekkel szívesen megyek templomokba, egyházi közösségekbe. Megmondom őszintén: ezek a meghívások ritkábbak. Kíváncsibbak a falusi népdalkörök tagjai, könyvtárak olvasói. Mintha az egyháziak jó részét nem érdekelné. Talán mert nem is ismerik. Ferencz Éva, aki elkötelezett előadója volt az archaikus népi énekeknek, imádságoknak, érdektelenségről panaszkodott. Népénekeink, imádságaink szövegében, dallamában olyan mélységek vannak, amelyekkel semmi sem „vetélkedhet”. Ez komoly egyházzene-ismerők, zenetudósok véleménye.

Számodra mi a dal öröme?

– Amikor énekelek, megszűnik a külvilág, csak a dal, én és a közönség létezünk. A dalolás nálam átlényegülés is, olyan, mint a boldogságszérum. Mielőtt kilépek a közönség elé, izgulok, de amikor az első dallam megszólal, megnyugszom, a helyére kerül minden. Átadom magam annak az örömnek, amelyet a dalolás jelent nekem még hatvanadik évemen túl is.

Karácsony és ünnepköre. A néplélekben élő énekek közül melyik a legkedvesebb, és miért?

– Közel húsz éve találkoztam először a moldvai Lészpedről érkezett énekessel, Jánó Annával. Megkapóan szép, emlékezetes napokat töltöttünk együtt. Gyönyörű népdalokat énekelt, és tanulságos meséket mondott. Amikor karácsonyi, illetve húsvéti dalokról kérdeztem, melyek nem szerepelnek az énekeskönyvekben, elkezdte: „Kelj fel, keresztény lélek.” Katartikus élmény volt. Ölébe ejtett kézzel, rezzenéstelen arccal, teli hittel énekelt. Azóta is ez az egyik legkedvesebb karácsonyi dalom. Minden műsoromban ott van. Szövege, dallama rabul ejtett, nem enged el. És ez így van jól.

Táj és lélek: merre keresed a még rejtett népdalkincset, van-e új lemezterved?

– Mi mindent őrizget a lélek legmélyebb bugyraiban! A gyűjtők azt mondják, a huszonnegyedik órában vagyunk. Mindig van huszonnegyedik óra! Három éve palóc faluban, Dejtáron jártam. Dalvariánsokkal, élményekkel tértem haza. Vissza kellett mennem, mivel nem végeztem. Olyan lakodalmas dalokra, búcsús énekekre bukkantam, melyeket máshol nem leltem. Milyen terveim vannak? Amit régóta dédelgettem, most karácsonyra valóra vált: egy CD, karácsonyi énekekkel. A címe: Elindult Mária. A következő tervem is lemez, ha lesz rá pénz. Nehezen kérek, pályázok, így a repertoár maradjon titok.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..