Benső órák

Vándorlét évszaka az ősz, látás és gondolat tükrében busongó arc jelenik meg, ami könnyen változhat
nyugtalanná, mivel az ilyen órákon bevillanhat valami a lefutott évekből…

Zaklató kattogás az éjszakai vonaté, s hogy a lélekmagányú
csend meglapul a leveleken, bozótban, egyszerre érzed békesség és kétség
egymásnak feszülését. Már aludni sem tudsz, folytatod a költővel: „(…) búvik
a gőzölgő szakadék tar bokrai közt / Sok zöldszemű vadmacska s néhány vörös
ordas”. Expresszív képek, „az emberi létezés dinamikáját” kifejező szavak –
félelmek versfestése, a szimbólum nyelvén valamiféle menekülési vágy.

Hosszan lélegzik az éjszaka, fölkelek, villanyt gyújtok, a
délután polcra tett könyvet veszem elő. „Megjegyzések a szeretet
természetrajzához” – olvasom a fellapozott fejezetet. A szerzőt nem ismerem, de
„Szent Ágoston-pártiként” olvashattam tőle valamit. Kezemben lévő lapjain okos,
átgondolt sormenetek, a kor-miliőbe ágyazott bekezdések. Tóth Beáta – ez áll a
cím fölött. Verssel kezd ő is, a Füst Milánéval ellenkező nyugtalanságú, Szabó
Lőrinc csattanó strófáival – 1925-ből:

Remegő nyíl: mibe csapódjam?

Ezerfele nézek,

valamit keresek,

széthordanak a szemeim

és összerak a pillanat.

Rettenetes ez a nyugtalanság:

tizezer éhes nyíl vagyok.

Bár csaphatnék a világ husába

vagy hevernék már

összetörve a porban!


A tanulmányíró megjegyzése: „A vers jól példázza az önmagára
utalt, szekuláris világba zárt ember paradox küzdelmét egy őt mintegy kívülről
meghatározó kényszeres iránykeresés tapasztalatával (…), a reménytelenül e
világba zártan transzcendáló mozgás értelmetlenségével” pontos képlete korunk
lélekállapotának, amelyben a vágy és a szeretet együtthatása az érzelem modern
meghatározását kívánja. A teológiában- filozófiában hosszan meditáló szerző
alaposan elemez, e sorok írója pedig megáll az érzelemmentes „élet-ideálnál”,
melyet a sztoikus bölcselet vall(ott), s a tapasztalatból leszűrt vizsgálatnál
marad, egyszerűen annál a jelenségnél, amit a kor emberének érdektelenségével
hoz kapcsolatba. Ez lenne az a minden-mindegy, az önfeladás vagy a cinizmus
reményvesztettsége, amit akár tragikus állapotnak lehet nevezni? A szóban lévő
tanulmány következetesen végigvezet az érzelem teológiai, filozófiai útján,
egészen a szentírási tanulságig: az érzelmek világát a szeretet egyre
gazdagodó, mélyülő rendezőelve határozza meg. Ekként jutunk Szent Ágostonhoz.
„Nem az ember öncélú, heroikus és tulajdonképpen önző öntökéletesítése áll a
középpontban, amikor az érzelmek világával számot vet, hanem a reláció, az
emberi viszonyok szempontja, azaz a másik javát kereső magatartás, a másik
emberhez való együtt érző odafordulás”– foglalja össze tömören az ágostoni konklúziót
a szerző.

Relatívan gondolkodik a világ, ugyanazt a jelenséget lehet
százféleképpen értelmezni. A gond akkor jelentkezik, ha nem tudunk biztos
pontot kijelölni. Ezt is nevezhetjük az ember krízisének érzések, vágyak
sorában.

Határozott pontok, legyenek határozott koncepciók –
alapkoncepciók, amelyek meglelhetők az etikában, s nem kell föltétlenül
elvonatkoztatni; az emberi természetre épül a természetfeletti. Ami a
természeté, maradjon a saját „birodalmában”, nem szabad túl di menzionálni, és a
természetfelettit is ezzel magyarázni. Nemegyszer ezért „tapos” a lélek arcára
az érzéketlenség, a szélsőségek kioltják a lángot. A korszerű aszkézis
harmóniát keres, fegyelemre, figyelemre épül, s többször lemondást követel. A
vágyak nyugtalan kavalkádjában szükség van Szabó Lőrinc-i paradox küzdelemre és
Füst Milán- i magányosságra; állandó életdinamizmusra, amely – furcsa
ellentmondás – hozhat nyugtató szintézist, de végül a Határtalanság érzése az,
amely a vágyak erős fenntartója. Az nem tudja csak, aki bedugja a fülét másféle
csábításokkal.

Richard Rohr Minden egybetartozik címmel írt könyvet;
megleli a szintézisteremtés nem mulandó energiáját: „A vallásnak, mint ahogy
maga a szó, a religio (újraegyesítés) is jelzi, nem más a feladata, mint hogy
széthulló valóságunkat újra összerakja egységes egésszé: emberit és istenit,
férfiúit, nőit, mennyeit és földit, bűnt és üdvözülést, hibát, dicsőséget. A
misztikusok azok, akik jól össze tudják rakni. Sok hűséges szerelmes, művész és
látnok rakja össze anélkül, hogy sejtenék: ők is misztikusok.”

Ez jelöl ki biztos pontot, nyitja meg a szemet a látásra:
Isten jelen – valósága „átsétál az idő és a város utcáin”. Ezt fejezi ki már a
XIV. századi zseniális perzsa költő: Háfiz (szentírási) misztikus mélységű,
kétdimenziójú strófáival:

Szerelmetes,

Legutóbb,

Mikor végigsétáltál a városon

Oly gyönyörűn, oly mezítelenül

Ezer nőt hagytál felzaklatva,

És most nem lehet bírni velük.

Ezer házas férfit hagytál

Összezavartan saját nemében

Gyermekek rohantak ki iskoláikból,

Tanítók lelkendeztek, hogy jöttél.

Még a nap is ki akart szabadulni

Aranyketrecéből az égen,

Hogy végre, végre

Örök szerelmét lábad elé helyezze.

A határtalan vágyában jelen van az Istenhez vezető remény,
amely arról beszél, hogy az Ige testté lett.

Adventben különösen érdemes figyelni erre benső órák
csendjében.