Tóth Sándor

Rózsafa két ikerága – „Fölszállott a páva” győzteseknél Maconkán

Szerző:

Gazdag családdal találkoztam. A leggazdagabbal. Vagyonuk: tíz gyermek. Egyenes úton járnak, hogy bármikor kitérhessenek a rossz elől. Keresztény dimenzióban élnek, manapság „különleges” emberek. Ők a Haraszti család. Jól értelmezik az ágostoni szavakat: „Magadnak – magadhoz teremtettél minket (Uram), és szívünk nyugtalan, míg meg nem nyugszik tebenned.” Ekként fordítható az ismert latin mondat, mely a hit nyugtalanságát jelzi: az őszinteséget és azt a spontaneitást, amely az élet isteni adománya, sohasem öncélú életé, mivel a Teremtő figyel.

Hittel, teljes azonosulással kell játszani

Szerző:

Beszélgetés a nyolcvanéves Mécs Károly színművésszel – A játék Huizingánál, Hugo Rahnernél és Kosztolányinál is mélylélektani és transzcendens fogalom. Színművésznél hivatástudat, amelytől nem szabadulhat. Mécs Károly sosem mondja, hogy már gyermekkorában erre a pályára készült. (Költőről hallottam, hogy már kisgyermekként költőnek készült. Mosolyogtam.) Mindig várunk valamit, keresünk, aztán valakit megragadhat egy szó, egy mondat, és rájön ösztönösen (?) a hamleti igaz­ságra: a nap alatt minden valóban új, s hogy a tudatalatti „ügyeskedik”. Mécs Károlyt azzal az „intellektuális indulattal” látom játszani, amely minden szerepben az azonosulás követelménye. Izgalmas, mindig újat hozó művész, fiatalos és bölcs, derűs és elmélyült. Mintha a lélek rejtett kamerája nyitna képet sokszínű szerepeiben, melyek az átélés őszinteségével, tisztaságával ragadnak meg. Beszélgetésünk is ilyen vallomás.

Csöndre hívó Krisztus-arcok – Olasz Ferenc életmű tanúi

Szerző:

Fejfákra emlékszem először, 1973-ból. Református temetők sírjeleire. Olasz Ferenc fotóművész első filmjére és kiállítására. Később került a kezembe Kunt Ernő a Temetők népművészetéről írt könyve. A különböző vallási felekezetek sírkövei, díszítményei – falusi környezetben – bonyolult jelrendszert mutatnak, melyeknek lélektani, halállal szembesülő teológiai értelmük van. Akkor már ismertem szűkebb pátriám – fölnevelő településem – sírkertjének több, értékes fejfáját, amelyek a lakosság összetételéről tanúskodnak – a már elfelejtett múltról. (Dédapám, a bognár egyetlen fából faragott kettős keresztjéről a megyei népművészeti monográfia mint késői barokk mesterműről emlékezik meg. Maga faragta.) Olasz Ferenc mostani életmű-jelentkezése a Magyar Művészeti Akadémián valóságos megvilágosodás a hit, az élet és a mulandóság partjainál, amely nem lehet közömbös senkinek, még ha találkozik is a „halálmegvetéssel”.

Rejtőző virágok

Szerző:

Aranyrózsát festettek a számlapra, mint Voznyeszenszkaja Paradicsomában a boldog lelkeknek, akik még várták helyüket, ahol tüskék ágaskodtak, és a tüskék között apró, vérvörös virágok nyíltak, mint megannyi vércsepp. Az idő méretlenül haladt, így nem volt nehéz Ravennából egyenesen hazám földjére, a Mátrába érkeznem. Egy pap várt rám, ki tudja hány éve szolgál a fenti templomokban. Könyvtára lenyűgöz, homíliái (pár percesek) után mondogatom, kár, hogy nem folytatja…

Ébredő fák idején

Szerző:

Tán mire leírom a címet, már mind felébredtek – a fák melyeknek költészetük van. Pattanó rügyek, s már zöldülő ágak is tapsolnak, keltike, leánykökörcsin virágok, s ha valahonnan madárhang zárja kadenciájával a napot – cifrázva-remegve –, valamiféle félelem mozdul a ritkított bokrok közt. Közel az este.
A múltkor még hócsipkével játszódott a szél, a hirtelen-váltásra nem csoda a bizonytalanság. Ez is inkább meglepetés annyi türelem után, mely reggelente várta a fordulást. Zsenge füvön bárányka keresgél, fehér bárány. Lefekszik, jobb lábát fölemeli. Mozaikkép mozdul Ravennából vagy Rómából, a fekvő bárány, zászlóval. A Feltámadott, a jobb kezét fölemelő ama vacsorán, s az Emmauszban is kenyérre áldást osztó. Bensőséges szimbólum, nálunk sem hiányzik néhány megmaradt román stílű templom bejáratáról.

Fehér kövön aranyméz

Szerző:

A völgyi hársasban a nyílás idején vándorméhészek telepedtek meg. Karikázott az illat és a zümmögés fáktól kaptárokig. Délutánba hajlott, amikor jóanyámmal odaértünk mézet venni. Csorgott a méhek aranya, s amikor helyére került a kimérés után a mézcsurgató korondi edény, a fehér kő is aranyossá vált, amelyen a mi kis bödönünk állt. A búcsúzó nap megcsipkézte lágy sugaraival. A látvány gyönyörűsége fogott meg, és amikor egy darab lépet is kaptam, az egész akácsori nektárt a számban éreztem. Ki tudta még akkor, hogy a méz több önmagánál. Hogy édes? Mi kell több egy gyereknek?

A mulandóság vigaszában

Szerző:

Erdélyi Zsuzsanna ravatalánál

 

Nem lehet a fényt elorozni. Ravatalnál is megragyog. A lélek kétágú szivárványa reménységet tűz homlokokra, koporsókra. Összeköt a Magassággal. A kezeket is át- meg átfonja.

Nem ment el. Akit körülvesznek, annak odaát kezdődik új élete, amit a csend is igazol, barátok, családtagok, tisztelők – nagyszámú jelenlévők gondolataiban, imádságában, az emlékezés perce, mely talán „kilóg az időből”.

A tengerlényű

Szerző:

Háromszázharminc éve született Johann Sebastian Bach

 

Sokat szenvedett a tehetsége miatt, de fájdalmas zenei motívumai is ugyanazokhoz tapadnak, melyeknek együttes jelzője: vallásos. Művészetével „a lábához juházta a mindenséget”. Így jellemzi versében Rónay György, s hogy mindig az öröm katedrálisát építette.

Ezt a dómot nem lehet lerombolni, különben meghal a világ zenéje, ahogyan Róma is, ha ledőlnek a Colosseum falai – mint Goethe jövendölte.
Bár a veszély korunkban egyre növekszik, annak a humanizmusnak, amely Krisztus óta Európa szellemi rendje a lélekben, még mindig a legtöbb esélye van. J. S. Bach zenei életműve „a világ bozótjába, ártó hatalmak ellen bűvös kört” von, szerkezetébe szövi a „teljes létet”, a szív békéjét teremti meg, a mindenség ritmusa lüktet benne, amely követi bolygónk mozgását, kiénekli a teremtés metafizikai üzenetét.