Ébredő fák idején

Könyvespolcomon gipsz szobrocska, juhot vállán vivő pásztor, római időkben a filantrópia pogány jelképe. A keresztények Krisztust látták benne. Az Ószövetség népe Jeremiás szavai által Istent hallotta: „… szívem szerint pásztorokat adok majd nektek, akik tudással és bölcsességgel legeltetnek titeket.” Akár megdöbbentő ígéret, ha a pásztori hivatás visszaéléseire utal több század történelme…

A már ókeresztény emlékeken sírjelképként látható jó pásztor védi, megmenti az eltévedt bárányokat. Micsodai teológiai mélység a két szimbólum: pásztor és bárány találkozása. Simone Weil meditál arról, hogy a bárány a „testet öltött szelídség és engedelmesség, ártatlan áldozat” jelképe. A kettő közt szöges ellentmondás feszül: a pásztor végül leöli a bárányt, amit fölnevelt. Amikor Jézus vállalja mindkét szimbólumot, mint Pilinszky írja: „Örökre föloldja a két isteni jelképben rejlő ellentmondást.”


Amikor Ravenna mandulafenyőligetében Dante sétálgatott, tudta, hogy van római, gót meg bizánci korszaka az etruszk eredetű városnak, s hogy az V. században még ráborult az antik művészet alkonyfénye. Látta Galla Placidia síremlékét, Nagy Teodóziusz kalandos lányáét, aki kalandor gótok fogságába esett Rómában. A gót király a sógorához adta feleségül, akit rövidesen megöltek. Asszonyát visszaküldték Ravennába. Újra férjhez ment, és egy idő után ő bírta a trónt – fia helyett. Azt mondták, bölcsen kormányozta a nyugati birodalmat. Amikor beléptem az egyszerű szarkofágot őrző mauzóleumába, nem aranyragyogású, hanem esti éjkék dongaboltozat borult fölém, arany csillagokkal. Lejjebb a föld színe és a természet szőlőindás zöldje tündöklő keresztet ölelt körül.

Ajtó-bolthajtásban a számomra legkedvesebb Jópásztor-mozaikon: aranytunikás Krisztus fehér bárányait őrzi. (Feketét nem látok.) Egy másik Krisztus-mozaik az érseki kápolnában egyenesen a szemembe néz: az örökké fiatal pásztor, időtlenül – Isten öröklétében. A környezetében nincsenek bárányok. Szakálltalan arctondón, amely ritka ábrázolás.

Itthon kis szobor-Pásztorom előtt a IV. századi Gergely, a Nüsszai fohászkodását mondogatom – világunk megrabolt szellemkamrájában: „A nyájadat hol terelgeted, jó pásztor, aki válladra veszed a bárányt? Egyetlen juhot, mely az egész emberi természet. Mutass nekem viruló tájat, ismertesd meg vele a frissítő forrást, vezess tápláló mezőre, szólíts nevemen, hogy meghalljam hangodat, én, a te bárányod, és hangodon add át nekem az örök életet. Hirdesd nekem te, akit szeret a lelkem! Neved a jóságod kifejezője, lelkem hozzád fűződő öröme.” Még látom: a fehér bárány békésen hever a friss füvön, jobb lábát újra meg újra fölemeli a búcsúsugárban.