Kifogástalan úriember – egy letűnt világból

Batthyány Gyulát arisztokrata származása és az ebből adódó életmódja már eleve különlegessé teszi kortársai között. Gondoljunk csak báró Mednyánszky Lászlóra, aki szintén különcnek számított a maga idejében. Gróf Batthyány Lajosnak, az első magyar miniszterelnöknek a dédunokája volt Batthyány Gyula. Apja gróf Batthyány Lajos fiumei kormányzó, országgyűlési képviselő, édesanyja Andrássy Ilona grófnő. Látogatta a híres párizsi Julian Akadémiát, tanult Münchenben is, igazi mesterének azonban Vaszary Jánost tekintette. 1914-ben az Ernst Múzeumban volt tárlata Beck Ö. Fülöppel. A Műcsarnokban és a Nemzeti Szalonban 1921 és 1938 között képeivel rendszeresen találkozhattak az érdeklődők.

Hosszú, függőlegesen megnyújtott alakok, az El Grecónál látottakra emlékeztető figurák jellemzik Batthyány alkotásait. Erősen szatirikus látásmóddal hozza közel hozzánk egy mára letűnt életforma képviselőit. Nemrégiben a Kieselbach Galéria rendezett nagyszabású kiállítást képeiből. Hagyományos értelemben vett tájképeket nem is nagyon találunk művei között, inkább meseszerű, örvénylő, lángnyelvekre emlékeztető épületformák, kavargó embertömegek rajzolódnak ki vásznain erőteljes színekkel. Ilyen például a Firenzei este vagy a Villanegyed című festménye az 1930-as évekből.

Gyakori témája a kifinomult arisztokrácia egy-egy társasági jelenete, az összejövetelek, táncos mulatságok, éjszakai mulatók színes forgataga. Láthatunk e képeken elegáns úriembereket, gengsztereket és mindenféle bizonytalan egzisztenciájú egyént is a budapesti éjszakából. Vaskos kritikával szemléli a léha életet élő, lelki értelemben is kiüresedett, úgynevezett úri osztály képviselőit, ahonnan egyébként maga is származott.


Figyelemre méltó a Színésznő öt arca című képe. Az egymást takaró arcok között bizonytalanul kavargó háttér előtt figyelhetjük meg a modell inkább szomorkás, mint vidám arckifejezéseit. Érdekes, modorosnak tűnő alkotások Batthyány képei. Határozott festői világ, dekoratív, az art decóval is rokonságot mutató stílus az övé.

„Lehet, hátrányomra van a kilencágú koronám” – nyilatkozta 1943 tavaszán egy interjúban. Ezzel indokolta, hogy több évtizedes festői múltja, nemzetközi sikerei ellenére pályatársai nem fogadták be teljesen. Grófi származását nem tudták összeegyeztetni, közös nevezőre hozni azzal a közhellyé gyökeresedett képpel, amely a nagyközönségben és a „felkent” műértők között az „igazi” művészről kialakult. Pedig festészetének eredetiségét, egyéni látásmódját épp annak köszönheti, hogy Európa egyik legpatinásabb családjában született. Lóversenyek, diplomatabálok, fényes estélyek és egyéb baráti összejövetelek – mindez egy különleges, mára örökre eltűnt életforma visszfényeként tárul fel Batthyány művészete által.

„A szépasszonyok festője vagyok” – írta egy 1941-ben megjelent cikkében. A magyar arisztokrácia legirigyeltebb hölgyei, Budapesten élő diplomatafeleségek, színésznők, táncosnők, írók és zeneművészek álltak sorban Hunyadi János úti műterme előtt. Pazar festőiségű portrékon örökítette meg a nácik ellen harcoló Andrássy Klára grófnőt, a színpadi szerzőként Amerikában is sikeres Hatvany Lilit, a lenyűgöző szépségű Prónay bárónőt, a világszerte ünnepelt s 1942-ben Budapesten fellépő chilei énekesnőt, Rosita Serranót és az egzotikus külsejű zongoravirtuózt, Ticharich Zdenkát.

Batthyány Gyula képeinek a harmincas évektől témája a múlt, a magyar történelem. Képeit láthatóan nem a természetelvűség, hanem a szabadon burjánzó fantázia hatja át, alkotásai között mindig is fellelhetők voltak rokokó vagy biedermeier jelenetek. Az 1940-es évek elejétől azonban már érezhetően menedéket keresett a történelem letűnt korszakainak kulisszái mögött. Nagyon is céltudatosan a múlt nagy alakjait, jelentős eseményeit tárta a közönség elé. Legfontosabb, legtöbbre tartott hőse Széchenyi István volt, akinek életét grafikák sora mellett egy monumentális festményen, a Széchenyi apoteózisa című hatalmas vásznon is feldolgozta. Batthyány utolsó nagy művészi vállalkozása egy több mint száz lapot számláló, a világ történelmét bemutató képsorozat volt. Közel két évtizedig dolgozott ezeken a képeken, halála után azonban szétszóródtak, s csupán töredékük bukkant elő az elmúlt évek során.

Az 1945 utáni időszak, a Rákosi-kor őt sem hagyta érintetlenül. Jaj annak, aki a hatalom ütközőzónájába kerül. A XX. század magyar történelme bővelkedett olyan esetekben, amikor az ember teljes kiszolgáltatottságban várta sorsa beteljesedését. A kommunista titkosrendőrség központjában, az 1945 előtt nyilas pártházként működő Andrássy út 60.-ban 1953. március 19-én, 19 óra 45 perctől 23 óra 40 percig egy feltűnően magas, hajlott kora ellenére is egyenes tartású, idős férfit vallattak. Napokon keresztül kínozták, ütötték-verték, amíg el nem ájult, majd amikor magához tért, kezdődött minden elölről. A kifinomult gesztusaival és feltűnő racscsolásával arisztokratikus neveltetését sugárzó vádlott Batthyány Gyula volt. Alig egy héttel korábban tartóztatták le Polgárdiban, a Batthyány utca 1-es számú házban, amelyet néhány esztendővel azelőtt ajándékba adott lakája gyermekének. A negyvenes évek vége óta ebben az egyszerű épületben élt ő is. Egykori szolgája befogadta, mikor mindenét, így budai lakását és kastélyát is elvette az új hatalom.

Az ÁVH 1952. december 24-én (!) indított vizsgálata eredetileg Tószeghy Tamás ellen irányult, akit azzal gyanúsítottak, hogy kémtevékenységet folytatott Franciaország számára. Kihallgatása során – feltehetően kínzások következtében – mintegy tizenhét személyt nevezett meg, akik „kémadatokat közöltek” vele. Batthyány Gyuláról csupán annyit mondott, hogy egy beszélgetés során az idős festő megemlítette, hogy Budapestre utazásakor egy katonákkal teli vonatot látott áthaladni. Tószeghy vallomása teljes vagyonelkobzást és nyolcévi börtönbüntetést eredményezett, melyből hajlott kora miatt Batthyány Gyulának „csupán” harmincnyolc hónapot kellett letöltenie. 1956 júniusában szabadult a márianosztrai börtönből.

Ezután visszatért egykori lakája családjához Polgárdiba, és töretlen lendülettel folytatta történelmi sorozatát. 1959. január elején, hetvenegy éves korában halt meg a Völgy utcai idegszanatóriumban. Már nem érte meg, hogy néhány hónappal később fiát, Bálintot is letartóztatták, s hogy szabadulása után, 1962-ben egy vasúti szerencsétlenségben a vonat mindkét lábát levágta, s néhány napos szenvedés után, alig negyvenhat évesen életét vesztette. Ő volt az első felelős magyar kormányfő, az 1848–49-es szabadságharc mártírja, gróf Batthyány Lajos utolsó egyenes ági leszármazottja.

Fotó: Mészáros Ákos