A tengerlényű

Talán ez az egyik oka annak, hogy korunk zenei érdeklődése egyre jobban az eisenachi születésű lángelme felé fordul. Akik hallgatjuk, érezzük e zene szervezettségét, strukturális gondolatkarakterét, ami nem jelenti az alkotói minőség, ötletgazdagság és a fantázia beszűkülését. Így látta harminc esztendeje Helmuth Rilling Bach-dirigens és -interpretátor s a felejthetetlen Karl Richter.

A jelen bachi népszerűségnek a hiány lehet a másik oka: a hit, a remény és a szeretet távolodása a kor szellemiségétől. A kereszténység dimenziója tehát a kérdés: feladja-e a kontinens, vagy ragaszkodik legerősebb építőörökségéhez?

Bach zenéjének krisztusi esszenciája ellentmond a közömbösségnek; akik csak a „jó zene” kísérőjelenségeként fogadják el ezt a lényeget, azok is kénytelenek elismerni, hogy a „lipcsei kántor” művészete égi és földi szabadság, gáttalan folyó partszegélye, örök mozgás, térdre borulás.

A teremtés állandó jelenképén a belső ajtó nyit általa új és újabb tereket. Ez a szellemi-lelki kincs olyan érdeklődés kezdőpontja, amely meghaladja az emberi problémák értelmi-érzelmi megoldását. Nem is reméli. Túl kell hát lépni a hangzó szólamok, hangok racionális, korunk formális komponálásának szabályain. A ma zenei realizmusában azt kell figyelni: hányan vannak zeneszerzők, akik titokban, táskájukba rejtve Bach-partitúrákat visznek haza új műveik komponálásához. Megnyugtató, ha a friss alkotás címében olvasható Bach műve, valamely művére az utalás. (Bevallom: ezek nem rossz művek.)


Elgondolkodtatott, amikor ifjú éveimben – kórustagoknak – Szendrey-Karper László gitárművész kérésünkre eljátszotta a C-dúr prelúdiumot; ezt az egyszerű, de annál igényesebb Bach-darabot, amelyet Gounod harmóniai kíséretül szánt romantikus Ave Mariájához. Érezte, imádsághoz ez a „kíséret” a legalkalmasabb, devóciós törvényei miatt.

Rilling írja, hogy Bach egyházi művei szinte kivétel nélkül alkalomra születtek. Templomi istentiszteletekre, melyeken a szerző kántorként volt jelen. (Kodály milyen büszke, amikor kántort helyettesített Galyatetőn!) Amit a lelkész az istentiszteleten szavakkal közölt, az Bachnak a téma volt, az egyházi tanítást öntötte zenei formába. Magyarázta.

A múlt század húszas éveiben Hammerschlag János orgonaművész a Nyugatban írja, hogy a korál (protestáns népének) a „Bach-művek Ariadne-fonala. A bonyolult kontrapunktikus kifejezésmód útvesztőjében, a szövevényes polifónia rengetegében a korál tartja fönn a kapcsolatot az együgyű művészettel, a népénekkel, amelytől egyébként Bach dallamvonalainak és harmónia-tömbjeinek nagyszabású, dús barokkja messze elüt. […] Bachnál a zene mindig analóg nemcsak a dallam, de a szöveg hangulatával is. És a szövegeket olyan ösztönös beérzéssel zenésíti meg, amelynek az árnyalatok finomsága, az egybeolvasztás töretlensége, a tartalom kimerítésének zseniális leleménye […] dolgában […] nem találjuk mását.”

Vannak kantátái, oratorikus művei, melyeknek a szövegei manapság idegenek, dagályosak, de ha meggondoljuk, hogy bár az akkori idők „hangulatában” íródtak, bőségesen tartalmaznak bibliai részleteket, költői-lutheri textusokat, s ezzel sajátságos biblikus missziót teljesített. Másrészt a gyönge szövegekben is a tartalmi közlést, annak lényegét ragadta meg, ami a zeneszerző rendkívül érzékeny (szinte ösztönös, mentalitására jellemző) misztikus értelmezésére vall, melyet felülmúlhatatlan zenei tehetségével igazol.

Végtelen víztükörhöz hasonlítható ez az életmű. Pilinszky, amikor a tengerről elmélkedik, azt írja, hogy az nem más, mint „Isten társa: végtelenül hullámzó, végtelenül elnyugvó, s tán egyedül a művészet képes érzékeltetni. Időn kívülisége összefogja a kozmoszt, amely folytonosan lüktet, miként Bach zenéje.”

Ezért mondhatta Beethoven: Bachot „nem pataknak, hanem tengernek kellett volna hívni”.