Jézus lehelete

Az Olajfák hegyén állok, onnan nézem a szent várost. Látszik a Templom-hegy, középpontjában az aranykupolájú Sziklamecset. Jeruzsálem óvárosa és az Olajfák hegye között húzódik a Kidron-völgy, a zsidók évezredes temetkezési helye, ahol a hagyomány szerint az utolsó ítélet lesz. És ott áll az óvárost körülölelő, néhol tizenöt méter magas és több mint négy kilométer hosszú fal, amely Nagy Szulejmán szultán idejében, a XVI. században Heródes-kori maradványokon épült. Nyolc kapuja közül még innen, messziről is jól kivehető az egyik leghíresebb, az Aranykapu, amelyet mintegy ezer évvel ezelőtt falaztak be. Egy muzulmán hiedelem szerint ugyanis a Báb at-Tawba, azaz a Bűnbánat kapuja és a Báb at-Rahma, vagyis az Irgalom kapuja elnevezésű kettős kapu elsőként a Messiás előtt nyílik majd meg a feltámadás napján. A keresztény hagyomány szerint ez volt az a kapu, amelyen keresztül Jézus szamárháton bevonult Jeruzsálembe. Virágvasárnap az Olajfák hegyéről, Betfagéból megannyi keresztény zarándokol pálmaággal a kezében Jézus útján a szent város felé.

 

Olajfaág van a kezemben. Zarándoktársaimmal együtt ezzel indulok le a hegyről, ahol szent helyek sorakoznak: a Dominus Flevit-kápolna, avagy Az Úr sírt elnevezésű kicsiny templom azon a helyen, ahol Jézus megsiratta Jeruzsálemet; a Mennybemenetel kápolnája azzal a kővel, amely a hagyomány szerint Jézus lábnyomát őrzi; a Miatyánk-templom, falain az imádság különféle nyelveken leírt szövegével, ott, ahol Jézus a miatyánkot tanította; Szűz Mária sírja, ahol a hagyomány szerint Jézus anyjának teste feküdt egészen a mennybeviteléig. De az összes között tán a legmegkapóbb a Getszemáni-kert és a Nemzetek temploma. A kertben göcsörtös törzsű olajfák állnak, több száz évesek, azoknak a gyökeréből nőhettek ki, amelyek között Jézus az elfogása előtti utolsó estéjét töltötte. Ezek a fák a maguk csendjében beszélnek, történetet mesélnek, Jézus imáját mondják vissza: „Abba, Atyám, minden lehetséges neked! Vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te!” (Mk 14,36) A templomban pedig ott a szikla, amelyen Jézus ezt a különleges imát elmondta. Előtte ücsörögve arra gondolok: Jézus félt, de rábízta magát az Atyára, valóban hittel imádkozott.

 


A bazár és a Via Dolorosa

 

Azon a napon, amelyen zarándokcsoportunk a keresztutat járja, hideg van Jeruzsálemben, fúj a szél, és esik az eső. „No, nem baj, majd a cseppek között megyünk!” – mondja huncutul kísérőnk, a magyar származású Rami Shacham. „Meg különben is, így igazi a keresztút” – teszi hozzá az egyik zarándoktársunk. Báb al-Aszbát, vagyis Oroszlános kapu – így hívják az Aranykapu mellett lévő kaput, amelyen belépünk az óvárosba. Bajbarsz szultán jelvénye, két oroszlán díszíti, de egyébként az első keresztény vértanúra emlékezve ezt a bejáratot Szent István-kapunak is nevezik. Alighogy belépek az óvárosba, rá a keresztútra, elképesztő látvány tárul a szemem elé: egy bazárt látok, arab kereskedőkkel teli szűk utcácskák kibogozhatatlan szövevényét. Ez hát a Via Dolorosa, az út, amelyet Jézus tett meg, hátán a súlyos kereszttel, egészen a Golgotáig. Persze a mostani útvonal csak részben egyezik az egykori, Jézus által bejárt úttal, hiszen az utca szintje azóta több méterrel feljebb került.

A Via Dolorosa tisztelete a középkorban alakult ki, s az út kiindulópontját a XIII. században az Antoniánál, vagyis annál a Nagy Heródes által építtetett erődnél jelölték ki, ahol valószínűleg Poncius Pilátus tartózkodott. A hagyomány szerint itt ítélték halálra Jézust, aki – miután a katonák megostorozták és kigúnyolták – itt vette vállára a keresztjét, és innen indult el az akkor még a városon kívül magasodó Kálvária felé, ahol egykor a halálos ítéleteket végrehajtották. A hajdani erőd padlójának kőlapjain látható rovások annak a játéknak a nyomai, amelyet a hagyomány szerint a Jézust őrző katonák játszottak, amikor köntösére sorsot vetettek. És itt az úgynevezett Ecce Homo-boltív maradványa, ahol Pilátus azt mondta: „Íme, az ember!” (Jn 19,5) Itt, a 2. stációnál a boltja előtt üldögél egy férfi. Figyeli a keresztutat járó zarándokokat. Üzletének neve: The Palace, vagyis A palota. Megszólítom, máris behív a boltba, ahol régi orosz ikonok, perzsaszőnyegek és izraeli ékszerek sorakoznak. „Olyasmiket adok el, amik Heródes király palotájának berendezésére emlékeztethetnek” – mondja. Joseph örmény, és családjával Jeruzsálem örmény negyedében él. Felesége zsidó, gyermekeik pedig az édesanyjuk vallását örökölték. „Soha nem volt vita közöttünk a vallás miatt – szögezi le –, és másokkal is békében élek, zsidókkal, muszlimokkal, mindenkivel.” A férfi azt mondja, a pénz, amit itt keres, elegendő ahhoz, hogy megéljenek. „Az pedig, hogy a keresztúton dolgozhatok, különösen sokat jelent nekem – fejti ki –, sőt, erre kimondottan büszke vagyok.”

 

Stációk „elrejtve”

 

Az alig huszonéves Mohammed üzletébe a 3. stációnál térek be, ott, ahol Jézus először esik el a kereszt súlya alatt. (Egyébként ettől nem messze van a 4. stáció, Jézus és anyja találkozásának helye.) A fiú muszlim, és arra a kérdésemre, hogy muzulmánként mit jelent számára itt, a keresztúton dolgozni, azt válaszolja: „Megtisztelő, hogy itt lehetek. Számomra ugyanis Jézus olyan, mint egy próféta. Mélyen tisztelem.” Aztán arról kezd el mesélni, hogy vajon Jézus korában milyen lehetett ez az út: „Úgy tudom, itt már akkor is piac volt, és Jézus árusok között vitte a keresztet. Nincs tehát semmi különös abban, hogy a Via Dolorosa egy bazáron át vezet, nagyon is valóságos ez a helyzet.” Hm, elgondolkodom kicsit. Elképzelem Jézust, ahogy cipeli a keresztet. Körülötte nyüzsgő emberek. Van, aki talán észre sem veszi, akad, aki kineveti, egyesek netán megsajnálják, mások ledöbbennek a láttán.

Cirenei Simon volt az, aki segített Jézusnak vinni a keresztet. Az 5. stációnál erről emlékezünk meg. Itt találkozom egy muszlim bácsival, aki szentföldi útikönyveket árul. Régi barátokként üdvözlik egymást kísérőnkkel, Ramival. Miközben elad egy könyvet, a férfi elmeséli, hogy két felesége és öt gyermeke van, s mind együtt élnek. „Na, és melyik feleségét szereti jobban?” – ugratom. „Egyformán szeretem mindkettőt” – válaszolja. Habár ő is örül annak, hogy a keresztúton árusíthat, úgy látja, az a pénz, amit itt megkeres, nem igazán elég a megélhetésre. Ő is békében él a más vallásúakkal, mert „közöttünk, az egyszerű emberek között nincsenek problémák – vallja. – A konfliktus sokkal inkább politikai.”

„Tütűt” – egy kisfiú száguld biciklivel az egyik szűk utcán, tülkölést utánzó hangot adva. Egy másik mellettem lépdel, bátortalanul rám mosolyog, miközben a fején dobozokat cipel. „Mit viszel bennük?” – kérdezem. „Jégkrémet” – árulja el, majd egy másik utcácskába kanyarodik. Itt-ott alig találni meg a stációkat, a bazári forgatagban némelyik teljesen elbújik. A keresztúton a mesés kelet minden illatát érezni: kardamom, szegfűszeg, kömény, pézsma és ámbra is kapható itt. Árulják a kézművesek olajfából készült kegytárgyait, mindent, amit a zarándokok vásárolnak: rózsafüzért, faragott utolsó vacsorát és így tovább. Porcelántányérokon a Szentföld egyes helyeinek képe és a Shalom, vagyis béke felirat. Képeslapok, bögrék, pólók, arab ruhák, kasmírsálak, Dávid-csillag és menóra, no meg gyöngyházkötésben a Korán és a Biblia. Amott gránátalmalevet facsarnak, emitt meg falafelt kínálnak. Közben megérkezünk a 6. stációhoz, Veronika letörli Jézus arcát, majd a 7.-hez, Jézus másodszor esik el a kereszttel. „Rami, mit jelent ez?” – mutatok egy emléktáblára. „Megöltek itt valakit” – olvassa a feliratot Rami.

 

„Ne féljetek!”

 

A keresztút 8. stációja (Jézus a jeruzsálemi asszonyokat vigasztalja) és 9. stációja (Jézus harmadszor esik el a kereszttel) még a Via Dolorosa része, utolsó öt stációja viszont már a Szentsír-bazilikában található. Sötét, zegzugos épület a bazilika, utunk meredek lépcsőkön és szűk folyosókon át vezet, itt-ott szerzetesek gubbasztanak, a félhomályban, mozdulatlanságukban és szótlanságukban alig lehet észrevenni őket. Itt, a bazilikában magasodik a Golgota, és attól nem messze, ugyancsak a bazilikában fekszik Krisztus sírja. Krisztus után 135-ben, amikor Jeruzsálem római kolónia lett, Hadrianus császár ott, ahol a sír állt, Jupiter, Júnó és Vénusz kultuszának szentelt templomot emeltetett. 325-ben aztán Nagy Konstantin császár édesanyja, Heléna, azaz Szent Ilona ásatásokat rendelt el a területen, így fedték fel Krisztus sziklába vájt sírját, és találták meg a Golgota keresztjét. Az első bazilika építésébe a császár 326-ban fogott bele. Az épületet a sorozatos háborúk alatt folyton lerombolták, majd a keresztesek építették újjá. Napjainkban a bazilikán több felekezet „osztozik”, például az etiópok, az örmények, a görög ortodoxok, a koptok és a római katolikusok.

Felmegyünk a Koponyák hegyére, a Golgotához, ahol a kereszt egykori helyét jelölő lyukba a zarándokok sorra belenyúlnak. Mécsesek és gyertyák égnek, görög ortodox szerzetesek tömjénnel füstölik tele a helyiséget. A bazilika bejáratánál található az úgynevezett kenetkő, egy hosszúkás, simára csiszolt kőlap, amelyre a zarándokok rózsafüzéreket és gyertyákat raknak, és amíg egyesek megcsókolják a követ, addig mások ráhajolva imádkoznak. Ez az a kő, amelyen a hagyomány szerint a keresztről levett testet mirha- és aloékeverékkel bekenték, és gyolcsba göngyölték. Hosszú sor kígyózik a sírnál. Beállok a végére, és ahogy közeledek a sírhoz, egyre inkább a torkomban dobog a szívem, az előttem álló emberek között próbálok kukucskálni befelé. Mindjárt én következem. Egy aprócska helyiségbe érkezem, amelyet gyertyák világítanak meg. Ez a Via Dolorosa utolsó állomása, a sír, amelybe Krisztus testét helyezték. Mindössze néhány másodpercig maradhatok bent, mert sorban állnak a következők. Imádkozom hát egy rövidet, és kifelé jövet az ujjaim hegyével végigsimítom a puha, sima és meleg márványlapot, s már az angyal szavain jár az eszem: „Ne féljetek! A megfeszített názáreti Jézust keresitek? Feltámadt, nincs itt. Íme, itt a hely, ahová tettétek.” (Mk 16,6)