Fehér kövön aranyméz

A többet a mézről az ifjúkor hozta, jelképek könyvéből a túlontúli magyarázatot. De főként a zsoltárok Isten szeretetéről, aki „sziklából fakasztott mézet”, és ezzel táplálta népét. Ősidőktől csodálatos természet-ajándék a méhek munkájának gyümölcse. Himnuszok, szent énekek is édességét dalolják, mely nem barokkos „kényszer”, hanem a Teremtő szavának íze-zamata: „Kijelentéseid édesek ínyemnek, számnak méznél édesebbek.” Erre utal Szent Bernát is, ő Jézus nevének hallatán: „Jézus édes emlékezet…” (Szavai nyomán Bernátot így nevezték kortársai: doctor mellifluus – mézajkú doktor.) Az egyházatyák irodalmában keresgélőnek feltűnhet a méhkas és a méh gyakori retorikája. Az első egyházat, a „szorgos gyűjtögető” pedig a hívőket képviseli. A méz a hit tanításának szimbóluma. Eléggé ismert az ószövetségi Sámson, aki megöli az oroszlánt, majd visszatér teteméhez. Csontvázában „méhraj volt és lépes méz. Felmarkolta és menet közben eszegette.” A jelkép magyarázata: sírt jelez az oroszlán, a méz és a méhek életereje a halál éjéből való feltámadás üzenete. A megváltásban ezekhez a gyertya társul, amely régen méhviaszból készült. (Ma már ritka, a XIX. században fölfedezett paraffin lépett a helyére.)

Méh, méz, viasz – a természet áldása, a húsvétot szimbólum-láncocskával övezi; a misztériumot, az életet. Ide illesztem az ágat is, amely száraz ugyan, mégis virágoktól dús. Áron kivirágzott botja ilyen, mely előkép Jézus születéséhez. Összefüggések rendjében találkozik születés és halál, angyali ujjongás és nagypénteki gyász. A sokvirágú száraz ág Mária anyaságára utal, meg a sírjából fölkelt, majd mennybe szállt Üdvözítőre. A többféle értelmezésű virág szintén a természet ajándéka, Jézus gyöngédsége, vigasztaló példa-szava a gondviselésről. Méhek munkája nem képzelhető el virágok nélkül…

Emlékszem a gyermekkori lépes mézre. Mézzel telt, méhek-készítette „viaszépítményt” szopogattam, amely sejtek sokféleségéből készült. Az építő, repülő rovarkák „izzadnak” munka közben. Így áll elő a százszázalékosan vegyszermentes „erőtermék”- keret. Élet-vonatkoztatása által is mondhatjuk: a viaszmirigyek (szűzmirigyek) apró, tiszta lemezeinek logikus rendje a méz méltó fogadója. A vitamindús mézé.

És fellobog a húsvéti gyertya, felhangzik az Exultet-himnusz a nagyszombati éjszakában utánozhatatlan gregorián dallamon, melyet Mozart is álmélkodva hallgatott. Nem lehet elégszer meghallgatni, szövegében elmerülni. Kezemben a szegedi egyetem szakrális néprajzi kutatóinak könyve, az Érzékek és vallás. Benne Szilárdffy Zoltán tanulmánya, „különös tekintettel a húsvéti gyertyára”. Patrisztikai kitekintéssel veszi szemügyre a szerző a feltámadás ünnepének szentelményeit, a szóban lévő himnusz szövegét. „Ha a viaszgyertya történetébe tekintünk – írja –, a rómaiak bajelhárító, védő (apotropaikus) gyakorlatát kell figyelembe venni. A kereszténységben a gyertya „Krisztust, a világ Világosságát jelképezi. A viasz Jézus Szűztől való születését is kifejezi, mivel a viaszt a szűzies méhek készítik”. Az ókoriak és a középkoriak a méhet szintén „a szüzesség szimbólumának tekintették”, azt gondolták: szűznemzéssel (parthenogenezissel) szaporodik, amely „az Ige szűzi foganására utal”, amint az angyali köszöntés is hírül adja. Szilárdffy Zoltán eddig figyelembe nem vett eseményt vesz észre, a kereszten haldokló Krisztus passiózsoltár intonációját: „Szívem, mint viasz, megolvadt bennem.” A viasz „Jézus átdöfött szívét jelenti”. Hozzáfűzöm a neves jezsuita költő, Sidronius Hosschius XVII. századi latin disztichonjait. A szenvedő Jézusról ezt írja önvádként: „A tőlled tett minden seb szívére hat.”


A feltámadási ünnep meghirdetését „a húsvéti gyertyához kötötték” nagyszombat liturgiájában. Szent Ágoston gyertya-dicsérete (Laus cerei) alighanem erre az alkalomra íródott – olvassuk Szilárdffynál. A ma is ismert-énekelt Exultet a VII. századi gallikán liturgikus könyvekben lelhető, amelyek az órómain kívüli összes latin, nyugati szertartású könyvek. (750-ig használták ezeket.) A himnusz megváltástani mélységében a húsvéti titok hálaadása ujjong, a Gyertya (Krisztus) dicsérő éneke: „…ó Szent Atyánk, fogadd el kérünk, a dicséret ez égő áldozatát tőlünk, melyet a méhek szorgoskodásával készített Gyertya ünnepi felajánlásával – szolgáinak keze által – megad néked a szentséges Egyház.” Szilárdffy kiemeli, hogy a X. században az Exultetből kihagyták „a méhek terjengős, erősen szimbolikus dicséretét”, a Laus apumot. Szerencsére a latin szövegrész megmaradt, amelyben az áll, hogy az anyaméh a többit elevenségével fölülmúlja. A mostani szöveg utal erre, a tűz-szimbolikával (Krisztus világosságával) költőien egybeszőve: „…tudjuk immár, hogy mit hirdet ez a fényoszlop, melyet Istennek tiszteletére a pirosló tűz lángra gyújtott. És e láng, hogyha sokfelé osztjuk is, meg nem fogyatkozik. (…) Mert táplálja azt az olvadó viasz, melyet e drága lámpásnak anyagául a méhek királynője készített.” A következő strófa boldog éjszakáról énekel, melyben egyesül a földivel a mennyei, s az emberivel az, ami isteni.

A kozmikus megváltáskép a tűz fényében világosodik meg. A vigíliás tűzgyújtás ókeresztény himnusza még egy elemmel bővíti a jelképsort: a kővel, amely ellentéteket is hordoz. A kő az Újszövetségben Krisztus testét, szent emberségét szimbolizálja. Hajdani előírás: csak frissen csiholt kő szikrájáról gyújtható meg a húsvéti fény. A Jelenések könyve kitétele és Péter apostol levélrészlete összetartozik a kő-jelképben. János látomásában ez áll a pergamoni egyházhoz: „Akinek füle van, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak: A győztesnek rejtett mannát adok és egy fehér követ. A kövön új név van, amelyet senki más nem ért, csak aki megkapja.” Péter felhívása: „Menjetek hozzá, az élő kőhöz (Krisztushoz), amelyet – ha az emberek elvetettek – az Isten kiválasztott és megbecsült, és mint élő kövek épüljetek fölé lelki házzá…”

Teológiai értelmezésben a kő-szimbólum jelen lehet pünkösd Lelkének ajándékosztásában is. A misztikus Bingeni Hildegard énekében (XII. század!) olvasható a Szentlélekről Babits fordításában: „Általad (…) átivódik a kő.” (Pontosan: megnedvesedik.) A víz – Jézus szava nyomán a harmadik isteni személy jelképe. A keresztelő víz szakralitását a húsvéti gyertya adja meg: a pap háromszor a vízbe mártja, mondván: „Szálljon le a kút teljességébe a Szentlélek ereje, és e víz teljes lényegét termékenyítse meg az újjászületés eszközlésével.”

A húsvéti fény és kő az ókeresztény költészetben Aurelius Prudentius himnuszában a legbensőbb tartalmú; a nagyszombati liturgia bevezető éneke: „Tündöklő fényeknek teremtője, Isten! (…) – Bár számos csillaggal világítsz az éjben, – s királyi mennyboltod ragyog a holdfényben, – a Kőből kipattant tűz mégis hirdeti: – a Kőből született tűz fényét keressük. – Ez a jel megtanít: életünk reménye, – Krisztusnak testében adatott meg nékünk, – ki Szegletkőnek hívatta önmagát, – melyből a fényt adó új szikra születik.”

Évszakok az üdvtörténetben? Láttam két összefont fenyőágat, tojásokkal ékesítve. Eredet-hagyománya a húsvét, jóllehet a fenyő (életfa) karácsonykor öltözik ünneplőbe. A tojás a IV. századtól az egyház által megszentelt Krisztus-jelkép. Dávid Katalin, szimbólumok tudósa egyik beszélgetésünkön húsvéthoz főleg két jelképet emelt ki: a paradicsomi életfát – a győzedelmes Kereszt előképét, mely összeköt mélységet és magasságot (himnuszok, meditációk kozmikus misztériumként értelmezik), és a Bárányt, amely a feltámadás szakralitását szimbolizálja.

Gyakran forgatom a boldog emlékű Bálint Sándor munkáit, aki a húsvét értelmezésének jelképei közül a tojást sem hagyja ki. A tojás az élet, az újjászületés archaikus szimbóluma – írja –, amint abból új élet kel, úgy „támad fel Krisztus a sírjából a megváltásra.” Népi felfogás: a tojáshéj az ószövetséget, belseje az újat jelenti. Csíkmenasági ferences prédikációban a piros héj a Megváltó elhullatott vérére, a fehér – festetlen – a verejtékére emlékeztet, Göcsejben a tojás Krisztus keresztfája, díszítése a kötelek, a szentelt torma a gyötrelmek keserűsége.

Legutóbb, 2011-ben Velencében (az Adria mellett) idézgettem a húsvét és a tojás összefüggését – ortodox följegyzések alapján, mivel sikerült bejutnom az ukránok San Fantin-templomába. Biennále éve volt, a templom kiállítási csarnokként fogadott, a XV. századi szentély. Nem tartják különleges helynek a Pisanók rekonstruálta hajlékot, de akkor az volt – Oksana Mas a festett tojásokkal mozaikszerűen megjelenített Krisztusarc alkotásával, amelyhez a Bárány alakja is csatlakozik. A művész XVII. századi ikon nyomán dolgozott. Szokatlan, de ha meggondoljuk, hogy a bizánci kereszténység tiltás helyett a festett tojást az új élet jelképévé emelte vallásgyakorlatában, akkor ez a XXI. századi „ikon-kuriózum” nyílt hitvallás, hiszen a világ turizmusából sohasem hiányzik az „Adria királynője”. Írott fatojásokat válogatott a festőművésznő, ukrán népszokást követett.

Demeter Éva erdélyi kutató bizánci halottkultusz szokását idézi fel elmondás alapján, a halott almafájának elkészítését: almafaágat díszítenek harminchárom tárggyal, köztük van az írott tojás is. A tojásíró asszony úgy véli, festés közben az ég nyitva van.

Alighanem újabb fejezetek következnek majd a kutatásban, amelyek a szimbólumtartalmat a húsvét és a halál fényében – a hit misztériumában keresik.

A húsvéti gyertyatartók közül a legszebbel a római Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában találkoztam. 1170-ből való. A faragott, többméteres márványoszlopon – amint Szilárdffy Zoltán elemzi: „…az egész természet: emberek, állatok, növények kozmikus hódolatát látjuk Krisztus kínszenvedése, győzedelmes föltámadása és megdicsőülése előtt.” Az egykorú himnusz, Szentviktori Ádámé illik ide: „Az egész világ ujul, / új örömök intenek. / Ahogy föltámadt az Úr, / föltámadnak mindenek (…) / Úrukat / szolgálják az elemek.”