A mulandóság vigaszában

Megyünk a farkasréti koporsó után. „Virágárnyat látok minden kereszten.” Békességét az eltávozottnak koszorúk övezik. Amit itt hagyott, fölmérhetetlen. Csak az aggodalom növekszik. Lesznek munkájának folytatói abban a szigorú-szép rendben, amit betartott? Túlságosan nagy a tét. Lesznek bátrak?

Fohász után a sírnál ezen töprengtem. És visszatértek szavak, mondatok – búcsúzótól, a személyesség baráti kapcsolatában. A mély látás, mely értés. Ez az, ami kizárja az elfogultságot. A szeretet emberi dimenziójában is a kiválasztottságot érzi. Mai költő (Petrőczi Éva) írja: „Fentvaló Uramnak / s a földi társamnak / őriz kettős szerelme.”

Most már égi társé: Erdélyi Zsuzsannáé. A búcsúzó: Dávid Katalin. A mulandóság vigaszában mondta el felejthetetlen gondolatait:

Amiért szólok, arra okot ad a barátság, okot ad vele egyidős kortárs-voltom, de úgy döntöttem, hogy inkább imádkozó öregasszonyait képviselve állok most itt Erdélyi Zsuzsa mellett, akit én, foglalkozása szerint, az emberiség lelkének régészeként neveztem.


Ezt azért kapta tőlem, mert az általa összegyűjtött sok népi ima, hiába keresztény, visszavezet elképesztő távolságába a múltnak. Igen, a kezdetek hitéig és tudásáig vezetnek vissza a szavak, amikre ő talált rá calabriai olaszoknál, évszázadok óta Szicíliában élő albánoknál, Gyergyó havasaiban, magyaroknál, székelyeknél, románoknál, szlávoknál, németeknél. És mindenütt ugyanazok a fájdalmak, boldogságkeresések, vágyak. Imák, amiket a föld évezredek óta küld az ég felé.

Akik úgy, mint én, a szimbólumok eredetével foglalkoznak, tudják, hogy a szimbólumok egykorúak magával az emberrel, akkor születtek, amikor az embert gyermekévé minősítette a Teremtő. Változtak számtalanszor az interpretációk, változott a képi megjelenés, de az az isteni Jópásztor, mindegy, hogyan nevezték, ott vigyázott már a barlang kapujában mindenre, ami a léthez akkor kellett. Őrizte az embert, védelmet nyújtott az a kis amulett, talán nem több, mint egy kis kifúrt csont, de védte azt, amire az embernek ott és akkor szüksége volt a biztonsága, a boldogsága érdekében. Ez a kutatásunk tárgya: mikor, milyen formában jelenik meg egy-egy szimbólum. És ha valamelyik tudomány segítségével rátalálunk egy sok százezer év előtti jelképre, boldogok vagyunk, de tudjuk, hogy az eredethez még nagyon messzire kellene visszamennünk, tudjuk, hogy egy történeti darabot, de nem a szimbólum születését találtuk meg.

És amikor megjelent a Hegyet hágék…, beleolvastam, és ámulva éltem át azt a csodát, hogy Zsuzsa öregasszonyai az emberi lélek születésétől kezdődően őriztek meg egy hihetetlen tudást: a szimbólumok születésének pillanatát, azt, hogy a jelkép emberségünk attribútuma, ami archetípusként él velünk. Olvasva a Hegyet hágék imáit, átéljük a jelképalakítás velünk született kényszerét. Döbbenetes bizonysága ez az emberi lélek Istenhez kötöttségének. Talán bizonysága annak, hogy teremtésünk pillanatában egy alapvető kinyilatkoztatást kaptunk, amely az ember világának megváltását már akkor beleírta az emberi lélekbe, amikor a történelem még nem ért el Isten megtestesülésének nagyszerű pillanatához. Zsuzsa öregasszonyai már be tudták helyettesíteni a neveket és az eseményeket, de az ezekre várakozás szakralitása, a várakozás idejének szenvedései, az Isten ideérkezésére várakozásunk, rászorultságunk a megváltás történelmi beteljesedésére, az Őt nélkülöző időnek talán évmilliói ott vannak a Zsuzsától megismert imákban. Ez az, amire rátalált, és feltárta egyetemességét, megértette az emberi történelmet átölelő teljességét, hiszen a lélek mélyéről emelte ki az időtlenséget. Hozzá hasonlóan ezt nem tette addig senki. És ha úgy igaz, ahogy Jung mondja, hogy az archetípusok Isten munkaeszközei, akkor az én Zsuzsám ezeknek a szent munkaeszközöknek a születéséhez vezetett bennünket. Amikor ezt közöltem vele, azt mondta, hogy ilyent ne mondjak róla. Mert tudta, hogy ezzel a bölcsészettudományok történetének legnagyobbjai közé emeltem őt, aki még kandidátus sem lehetett itthon. Azért emeltem oda, mert oda tartozik.

Egyetlen gondolatot még, amely nagyon is méltó ahhoz, hogy Zsuzsához kapcsoljuk, hogy róla szólva megidézzük. A mögöttünk lévő Makovecz-ravatalozóról van szó. Mindannyian jól ismerjük ikonográfiáját. A födém egy lefelé forduló emberi csontváz, középen végigfut a gerinc, és belőle indulnak a bordák. Ezek boltozatot alakítanak, és alájuk kerül a koporsó. Mikor megépült, a Makoveczre figyelő, munkásságát tisztelő külföldi szakirodalomban azonnal megjelentek az értékelések, és az a megállapítás, hogy a halott valójában a szív helyét foglalja el. Máté fiam megkérdezte erről Imrét magát, aki nagyon lényeges választ adott: az nem a szív helye, hanem a léleké. Így fejezi ki a ravatalozó, ez a csodálatos tér, hogy nem pusztulás a halál, hogy aki kilép a mi életünkből, a lélek teljességével marad közöttünk. De még valami üzenete van számunkra. A fölénk boruló mennyezet, ez a lefelé tekintő emberi váz egy örökre megmaradó hatalmas fává érett, mintha általa az életfa ölelne magához, hogy vigasztaljon az örökkévalóság megidézésével. Ő a mesék égig érő fája, a világfa, a föld szívéből nő ki, és felmagasodik a mennyekig. Hordozója az ember legszentebb vágyának, hogy létezik erő, amely összeköti a földet és az eget, az élőt és a meghaltakat. Zsuzsa imáiban sokszorosan ott él ez a fa, mert az imát mondók a Golgota keresztfájában ráismertek az örök életet biztosító paradicsomi életfára.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..