Rónay László

A szép ifjúság éveiben egy-egy rangadóra megteltek a Népstadion lelátói. A mérkőzések szüneteiben atlétikai versenyszámokat bonyolítottak le.

A televízióban irigykedve néztem a Finnországról, az elmúlt tizenöt év bámulatos föllendüléséről készített műsort. Miközben arról értesülhettünk, hogy nehézségeik legyőzésének egyik gyógyszere az oktatásügy előnyben részesítése volt, eszembe ötlött, hogy a Kairosz Kiadó sokszor méltatott sorozata, a Magyarnak lenni új kötete, amelyben Benei Ildikó faggatja Kósa András professzort, olvasatlanul várakozik a polcon.

A feltámadt Jézus ismét arra inti tanítványait, vessék ki hálójukat. Egyik legmélyebb értelmű jelenete ennek a pár hétnek. Kivetik a hálót, és halak sokaságát fogják ki a tóból.

A Népszabadságban megjelent olvasói levél némiképp mellbe vágott. Szerzője a következőt írja Gábor György cikkének védelmében (ezt a cikket egy másik olvasó mérsékelt lelkesedéssel fogadta, s nemtetszésének hangot is adott).

Sajnos sok jelét tapasztalhatjuk annak, hogy manapság a halálra való kiszemeltségről is fényképekkel illusztrált közügyet csinálnak, a halottakról pedig nemhogy jót, de annál több és ellenőrizhetetlen rosszat mondanak. Így sározták be például Antall József emlékét, de lehetne más példákat is sorolni.

A huszadik századi magyar költészet egyik nagy alakja volt Tóth Árpád. Verseinek többsége kicsit elégikus, szomorúságuk mélyén az elmúlás tudata munkál.

Amikor Tempfli József nagyváradi püspök 2007-ben Sólyom László köztársasági elnök aláírásával megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét, a kitüntetés indoklása a következőképpen hangzott: „A hitélet magyarságmegtartó erejének ápolása, a magyar kisebbség jogai melletti következetes kiállás, valamint a magyarság határok feletti összetartozásának erősítése érdekében végzett tevékenysége, életút elismeréseként.”