„74 éves vagyok, vallásos nevelést kaptam, de elég hamar rájöttem, hogy nem lehet az egyház tanításait követni anélkül, hogy az ember óhatatlanul farizeussá – sőt cinikussá ne válna.” A levélíró úgy véli, a vitatott cikkből fájdalom sugárzik, mert „a történelmi egyházak, köztük is elsősorban a római katolikus egyház – mennyire eltávolodtak az élettől. „S még egy gondolata a levélnek: „Félek attól, hogy ez a bennem nagy lelki emóciókat kiváltó cikk csak abban a körben tesz hatást, amely már úgyis kialakította véleményét, ott pedig, ahol igazán hatnia kellene, keményen ütközik a korántsem égi eredetű gyökerekkel.”
Mivel manapság nem ritkán szembesülhetünk hasonló véleményekkel, felvetnék néhány olyan szempontot, amely azt bizonyítja, hogy a történelmi egyházak tanítása aligha teszi farizeusokká a bennük, szavaikban hívőket. Az első kérdés: vajon az egyházak távolodtak-e el az élettől, vagy az élet attól a krisztusi szellemiségtől, amelyet ezek az egyházak igyekeznek képviselni, és a társadalmak gondolkodásának, magatartásának erjesztőjévé tenni? Nem sorolnám fel a tízparancsolat életalakító intelmeit, a vallásos nevelésben részesülő levélíró nyilván emlékszik ezekre. Csak halkan megkérdezném, cinikus magatartásra vall-e, ha bárki tiszteli szüleit? Ha nem tör embertársa életére? (Ez napjainkban, a világméretű öldöklések idején, különösképp elgondolkodtató kérdés.) „Ne lopj!” – tanítják az egyházak. Netán az ő hibájuk, hogy az emberek egy része élhetetlennek mondja azokat, akik tiszteletben tartják a magántulajdont? A lap e számában bölcs cikk olvasható arról, hogy aki lop, a társadalmat károsítja meg. A történelmi egyházak a mai magyar társadalom kártevői? Esetleg nem ez a cinikus magatartás? Őrizd a házasság tisztaságát és a család egyensúlyát! Aki így tesz, az volna a farizeus?
A második kérdés: ki(k) hát a farizeus(ok)? Az(ok)-e, akik a Római levél intelme szerint igyekeznek alakítani életüket? „Ne tartozzatok senkinek semmivel. Csak kölcsönös szeretettel, mert aki felebarátját szereti, teljesíti a törvényt", s még hozzáteszi Pál apostol a parancsolatokat: „Ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj (hamisan ne tanúskodj), másét ne kívánd, s a többit mind ez az egy foglalja össze: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak…” (13,8- 10). – Aki megfogadja az apostoli intelmet, az egyházak tanításának lényegét, az volna a farizeus? Vagy esetleg az, aki hasonlókat mond a fórumon, aztán az ellenkezőjét teszi? Netán a kölcsönös szeretet megnyilvánulásaként értelmezzük a nyilvánosan elmondott ocsmányságot és otrombaságot?
Ami még megfontolandó: valóban fontos volna, hogy azokat, akik már kialakították negatív véleményüket, meggyőzzük elképzelésük téves voltáról. Ez részünkről is önkritikát igényel, s annak végiggondolását: mindig a szeretet nevében cselekszünk, beszélünk-e. Ezzel mit sem csökkentenénk az egyházak által képviseltek hitelességét. Sőt! Hiszen Pál apostol arra is int, hogy párbeszéd közben ne ítélkezzünk. Gondoljunk arra, hogy az ellenkezően gondolkodót is sajátjának tekinti Isten.
Oh Isten, Isten, lelkek ősz tanára.
Nézd drága kelméd, kincses szőttesed,
Bölcs bús szemed imhol könnyezve lássa,
A sok finom fonál hogy szétesett, –
Oh lesz-e még perc újraszőni szépen.
Ha elcsitult az ország gyász zaja,
Vagy reszkető rongy.
Úgy hull szét a szélben
Mint omló partok égszin zászlaja?
Napjainkban időszerű Tóth Árpád Az árnyból szőtt lélek című versének helyzetértékelése és kérdése:
Arra hívtak, hogy őrizzük, gazdagítsuk a kincses szőttest. Ez aligha farizeusság.
