Ennek a jelenetnek valamiképpen ismétlődnie kell az egymást követő nemzedékek életében. Ki kell vetnünk a hálónkat. Nem halakat kellene fognunk, hanem emberi szíveket. Ebben a korban rengeteg a horgász. A legkülönfélébb csalikkal próbálkoznak, hogy siker kísérje ténykedésüket. Jönnek is a balga halak, aztán rádöbbennek szegények, jobb lett volna nekik a békés vizekben, semmint fuldokolva vergődni a szárazon. Várniuk kellett volna az igazi, a kiválasztott halász érkezésére, aki szeretetből szövi hálóját. Lapozgatom az újságokat. Kapkodom a levegőt: ígéret ígéret hátán. Mióta is halljuk a csalóka szavakat? Bizony, régóta. „Meglátod, halacska, ezután minden jó lesz.” Bedobva a vödörbe, eggyel megint növekedett a zsákmány. Aztán dúltan rohan a másikhoz, hogy alaposan helyben hagyja a botjával. Messziről nézvést nem is lehet a halakat látni, csak az egymásnak feszülő horgászokat. És akkor egy csendes intést vélünk hallani: Vesd ki a hálódat! Megdobban a szívünk, igen, ennek a hangnak olyan a zengése, hogy hinni lehet birtokosának. Nem kiált. Nem fenyeget, csendesen szól. Nehezen hallani a bábeli zűrzavarban, amit mond, mégis teljesen egyértelmű: ki kell vetni azt a szeretetből font hálót, aztán figyelmesen várakozni. Sosem feladni, várni. A nagy hitvallóktól elleshetjük ennek titkát. Van a könyvespolcomon egy régi antológia. Véletlen-e vagy sem, de mindig ennél a Sík Sándor-versnél nyílik ki:
De jó nekem Te kezedbe esnem,
Soha ne engedj más helyet keresnem.
Most, most Uram, most nincsen másom, látod:
Jöjj, melengesd föl halvány kis virágod!
Jó nekem, Uram a vers címe. Jó abban a tudatban várakozni, hogy eljön, mert tudja, nincs „másom”, csak ő, aki képes meleggé tenni a kihűlt szíveket. Ebbe a kézbe érdemes sorsunkat helyezni, csak ebben a körben lelhetjük meg szívünk békéjét. Ismét Sík Sándort idézem:
Keresztbe sem egy szalmaszálat!
Én megülök, Uram, tenálad.
Téged akarlak részemül
És magamat töretlenül
(Nem én, Uram!)
Sokszor csalódás ér. Üres marad a háló, hiába várakoztunk. Pedig „…a lelkem még most is érettük remeg. – Én jót akartam, én jót akartam, – Miért, hogy mégsem értenek. E versének Sík az Embernek lenni címet adta. Manapság sokszor mi is megfogalmazzuk ezt a keserű, kicsit szemrehányó kérdést. Miért nem értenek meg bennünket, Uram? Miért leszünk gúny tárgya? Miért leckéztetnek gúnyosan vagy dühvel? Simítás a lázas homlokon: Te csak állj! Várj az igaz szívekre! Ez a dolgod, nem a lázadozás. Hagyd a kiáltozást rájuk! Neked más a küldetésed, azt próbáld teljesíteni!