Petrőczi Éva

2000-ben, egy kutatóút hétvégi minivakációján sikerült eljutnom a Mann család városába, a „Hanza-városok királynője” névvel is büszkélkedő Lübeckbe. Nem tagadom, megrendített és versbe ragadott már a Thomas Mann és fivérei emlékére berendezett, a Buddenbrook ház világát is felidéző irodalmi múzeum, a városháza, az óváros szűk utcái. De az igazi, az életre szóló megrázkódtatást a város gyönyörű gótikus temploma, a II. világháborúban éppen a virágvasárnapot megelőző éjjel csaknem áldozattá vált Marienkirche látványa okozta. Sem a városban bolyongáshoz, sem a templomlátogatáshoz nem vittem magammal szabályos kéziratpapírt, de máskor óriási betűimet bolhányivá zsugorítva egy gyűrött, kicsi noteszlapra azonnal és végleges formájában megírtam azt az alábbiakban olvasható verset, amelyben a templom három elpusztított kincsét, a két, valóban szétroncsolt, megolvadt érc harangvirághoz hasonló nagyharangot és az eredetileg 1463-ban, egy dühöngő pestisjárvány ihletésére készült, Bernt Notke műveként számon tartott freskósorozatot, A lübecki haláltáncot együtt sirattam el.

„A Mese nem hal meg soha” ‒ mondta Hans Christian Andersen, a világ legnagyobb mesemondóinak egyike. Sokan, különösen mi, sokgyerekesek, sokunokások ‒ szeretnénk hinni e szép hitvallásának igazában, de hétköznapi tapasztalataink egészen mást mutatnak. Hogy miért? Mert ma oly sokan, még a kanonizált, a divatos mesélők is olyan szűkös és kopár világot hoznak elénk, hogy elszorul meseszerető szívünk. Ezért is olyan csupa nagybetűs meseünnep az 1954-ben született költő, író, papírképeket „nyirkáló” illusztrátor, Búth Emília ötödik önálló kötete, a tartalmában és külsejében is egyedülállóan értékes Szakálla Volt Kender. Mesélni csak az tud így, aki igazán szereti a gyermekeket, s aki egész eddigi életét, először nagyon ifjú tanító néniként, majd egy nagycsalád tagjaként, közöttük élte és éli le. Aligha véletlen, hogy Emília több verséhez Gryllus Vilmos komponált nagy sikerű dalokat, hogy egyik felfedezője a kiváló irodalmi rádiós, Liptay Katalin volt, de pályatársi támogatói között említhetjük Lázár Ervint, Vathy Zsuzsát, 1998-tól pedig a Liget című irodalmi folyóiratot és annak közkedvelt „lap-fiókáját”, a Szitakötőt. Amely ‒ joggal ‒ olyan nagyra értékeli Búth Emília írásművészetét, hogy Mit képzelsz? címmel sok-sok gyereket megérintő- megszólító pályázatot is hirdettek meséinek szereplőiről.

Lipovszky György orvos-természetfotós kiállítása

2011 novemberében tárta ki kapuit az Aszód közeli „mesefaluban”, Kartalon Ladócsy László művésztanár műterem-galériája, amely három esztendeje a Galga-vidék egyik, önzetlen, fészekrakó szeretettel építgetett művészeti fellegvára, sok, változatos műfajú rendezvény helyszíne. E sorok írója itt nyitotta meg (prózában és versben) január 25-én Lipovszky György orvos- természetfotós Mint a gyerekkor – Gyuri őze című kiállítását, amelyet már a megnyitó pillanatában komoly tömeg fogadott, s a visszajelzések szerint az internet jóvoltából is nagyon sokan látták e gyűjtemény páratlanul szép anyagát. A galéria és a képek hangulata „élő adásban” természetesen megsokszorozódik. A nagy érdeklődésre való tekintettel ez a lelki-esztétikai vitaminnal felérő tárlat április végéig, mindennap 16 és 20 óra között várja a látogatókat, a Csokonai köz 3. kertjében található melléképületben. A nagycsaládos természetfotós és az ugyancsak fészekaljnyi utódot melengető Ladócsy házaspár a kisgyermekes vendégeket különösen nagy szeretettel hívogatja. Kedvcsinálónak álljon itt egy rövid beszélgetés Lipovszky doktor úrral.

– Ha Széchenyi Zsigmondot, a jeles vadász szerzőt idézve azt mondom: „Ahogy elkezdődött”, mire emlékszik a természet, majd a természetfotózás iránti szeretetével kapcsolatban?

– Elsősorban felnevelő apai nagyszüleimre, arra a vidékre, ahol – édesanyám korai halála után – nagyapám, az egykori katolikus kántortanító, majd egyszerűen csak a nógrádi Iliny falu aprajának-nagyjának tanító bácsija járta velem a környékbeli erdőket, nyitotta szememet a teremtett világ nagy és apró csodáira.

Egy elfelejtett évfordulóra

1944 februárjában lesz hetven éve annak, hogy a háborús Anglia sötét hétköznapjait már 1942-től bevilágító alt énekesnő, Kathleen Ferrier – a betegeskedő Astra Desmond helyetteseként – országos híresség lett. Azaz jóval több annál. Mert az 1912-ben, egy lancashire- i igazgató-tanító gyermekeként világra jött lány (civilben sokáig telefonoskisasszony!) szűk tízesztendei, a háború után már Hollandiáig és Amerikáig ívelő pályafutása nem egy hidegen tündöklő díváé volt, hanem a minden porcikájában természetes „Klever Kaff”-é ahogyan önmagát nevezte. Vagyis, a szigetország Okos Katicájáé.

A közelmúltban láthattuk Hollós László Szerelmes földrajz című, komoly nézőtábort vonzó sorozatának Vitézy László filmrendezővel készült epizódját, amelyben természetesen a művész karácsonyról karácsonyra Móricz-filmeket termő, meghatóan következetes szenvedélyéről is szó esett. 2013-ban, az ünnep első napján A galamb papné vászonra álmodott változatát nézhettük meg, amely voltaképpen a Nem élhetek muzsikaszó nélkül középbirtokosi udvarházból parókiára telepített „ikerpárja”, hiszen mindkét mű kö- zéppontjában egy-egy ifjú pár egymáshoz csiszolódásának története áll. A Nem élhetek… Pólikája egy korhely férjjel, Balázzsal, míg A galamb papné Icája egy lelkészi hivatásának elkötelezett férjjel, a biblikus nevű Énókkal vívja meg mindennapos harcait. Ezt a párhuzamot nem véletlenül említem: nyilván maga Vitézy is gondolt rá, amikor a nagy 1979-es Móricz-filmsiker egykori tündöklő kettőse, Szirtes Ági (akit egyébként minden filmjében következetesen szerepeltet, egyik legnagyobb színésznőnket példás hűséggel a köztudatban tartva) és Oszter Sándor jóvoltából felejthetetlen pillanatokkal ajándékozott meg bennünket, Zsuzsi szakácsné hosszabb és egy névtelen tisztiszolgából lett mindenes és cinkostárs néhány szavas szerepében.

Meglehet, nem a „legtrendibb”, de az egyik legszebb és legemberségesebb, a betlehemi Kisded világához nagyon közeli könyvvel ajándékozták meg most a XXI. század olvasóit az alkotók, Móra Ferenc 1973-ban elhunyt Panka lánya, asszonynevén Vészits Endréné és az élők sorából fiatalon, tragikusan korán eltávozott illusztrátor, a Párizsba, majd Haiti szigetére került képzőművész, Kőszegi Bella. Az érdem nem csekély része pedig a Fekete Sas Kiadóé, amely a 2011-ben, ugyancsak karácsony táján kiadott Pósa Lajos-féle Arany ABC sikerén felbuzdulva (e kötet rajzai is Kőszegi Bella varázslatos munkái) most a Franklin 1935-ös kiadványának majdnem hasonmásával örvendezteti meg a gyerekeket, szülőket és nagyszülőket. Ez volt az a könyv, amelynek megjelenését a Kőszegi tehetségét nagyra becsülő, s a lányából, a sokszor megverselt Pankából írónőt álmodó „Móra igazgató úr” már nem érte meg; egy évvel e mesefüzér kiadása előtt halt meg.

Jeles napok – Musica Historica-módra

Bizonyára sokan és szeretettel emlékeznek a nyolcvanas évek elején még bakelitlemezen, később CD-n is közkézen forgó, országszerte dúdolt Jeles napokra, amelyen Cserepes Károly feldolgozásait Sebestyén Márta és Szörényi Levente énekelte. Ehhez az egyértelműen a magyar folklórból táplálkozó, méltán népszerű karácsonyi összeállításhoz képest a hazai és európai régizenét igényesen és szenvedéllyel művelő Musica Historica együttes bonyolultabb feladatra vállalkozott. Ők úgy adnak ízelítőt – nagy sikerű adventi koncertjeiken immár 1991 óta – a XV–XVIII. század karácsony- és újévköszöntő zenei anyagából, hogy századokat átívelve e gyönyörű ünnepkör közép-európai keresztmetszetét is bevonják lelkünk és fülünk zenei vidításába-felemelésébe. Mégpedig olyan módon, hogy a népénekektől, a betlehemezés világától eljuthatunk egészen az arisztokratikus regiszterig, Esterházy Pál Harmonia Caelestisének két epizódjáig.

Skrabski Fruzsina ötvenkét perces, de egy sokórás filmeposz hatását is felülmúlóan erős alkotása, az Elhallgatott gyalázat több százezer magyar nőnek – alig serdült kislányoktól családanyákig – állít emléket. Azoknak, akiket a megszálló („felszabadító”!) szovjet katonák emberi méltóságukban és Istentől kapott nőiességükben gyaláztak meg. Generációm, az ötvenes évek szülöttei még jól emlékezhetnek a Kerek egy esztendő című gyermekalmanach meghatónak szánt történetére, a Budapest ostroma idején a pincében bujkáló gyerekeknek szögletes katonakenyeret és piros almát osztogató szovjet katonáról. Bizonyára erre is akadt példa, hiszen a háború nem tesz mindenkit szükségszerűen szörnyeteggé. A többség azonban (erről már csak négy fal között, tabuként suttogtak szüleink-nagyszüleink!) órazabrálásban, maradék értékek eltulajdonításában, de legfőképpen a magyar nők utáni kíméletlen hajtóvadászatban, könyörtelen erőszaktételben élte ki magát.