Héja-nász – a parókián

A nekik jutott szövegek terjedelmétől függetlenül, kifejező, sokat megélt, megszenvedett arcuknak és beszédes tekintetüknek köszönhetően rájuk sokáig fogunk emlékezni. Az árvácskaszépségű Bánovits Vivianne tökéletesen azonosult a falura szakadt, elszegényedett úrilány szerepével, s a gátiak által ráragasztott, kedveskedő ragadványnév, a „galamb papné” ellenére valóságos héja-nászt rendezett a szemünk előtt, ágyban, párnák közt éppúgy, mint a paplak konyháján vagy a vizitszobában…, de még az Isten házában is. Az ifjú férjet alakító Pindroch Csaba nehezebben veszi be a nézők szívét, már csak a színész életkora miatt is. A feleség kirobbanó fiatalságához képest ő bizony egy megfáradt, őszülő férfiú. Bár ez is nyilván tudatos választás. A házaspár életmódja, elvei közötti társadalmi szakadékot, az előnevekkel ékes feleség és az értelmiségivé emelkedett, lelkész apja révén már ároni, de végeredményben parasztcsaládból származó férj közti különbséget ez a benyomás még csak hangsúlyozta. Ugyanezt a célt szolgálhatta a Bánovits Vivianne és Pindroch Csaba kristálytiszta, illetve bizonytalankásás szóejtése közötti különbség is. Az utóbbin egyébként a rendezői találékonyság a pap „szótörő-gyakorlási közjátékaival” szel lemesen enyhített. Az feltétlenül Pindroch javára írható, hogy Énók tiszteletes úr „child wife”-ja (gyermekfelesége) iránti végtelen megértését, türelmét árnyaltan, kü lönösen a szeméből áradó vidámsággal vagy éppen ke – serűséggel s rendkívül kifejező arcjátékával ábrázolta. Párharcukhoz, sze relmük fejlődéstörténeté hez szép és kifejező hátteret adtak a viszsza- visszatérő szarvasbőgés-jelenetek, illetve a paplak kertjébe bemerészkedő szarvasok titokzatos látványa.


A történetben felvillanó majdnem szerelmi háromszög harmadik szereplőjét, a rossz életű s a hivatásos katonaságból kicsapongásai miatt menesztett Thorsa Ábris birtokost, a férj régi barátját Adorjáni Bálint alakította, elegánsan, tökéletes szerepértéssel, Móricz szándékaihoz híven, egy magyar Rudolph Valentino felületes férfibájával. A mesélő, mint a Vitézy-filmekben mindig, Székely B. Miklós volt, aki e szerepkörében mindig remekel, személyében egy valóságos magyar Vejnemöjnen lép a színre. Ugyanígy tökéletesre, finomra és korhűre sikeredett a couleur locale csaknem minden eleme: a kék szegélyű férfihálóingtől a cérnacsipkés női fehérneműkig, a kámea fülbevalóig, a pohárszékig, a rajta sorakozó virágos bögrékig, a melles kötényig, a házaspár ágya fölött lógó Kálvin- és Lorántffy Zsuzsanna-képig… A sort a végtelenségig lehetne folytatni. Egyedül a parókia konyhája tűnt az e közegben otthonos nézők számára szokatlanul kicsinynek, felszereltségében szűkösnek és zsellérházinak – egyszerűen hihetetlen, hogy egy egyházkerületi közgyűlés fényes lakomáját egy ilyen aprócska, primitív felszereltségű helyiségben készítette el Ica nagytiszteletű asszony és „kuktája”, Ábris úr.

 

E kisebb egyenetlenségek azonban nem csorbítják a film értékeit: A galamb papné alkotógárdája, Vitézy László rendező, Ökrös Csaba zeneszerző, Pap Ferenc és Markert Károly, a két ritka érzékenységű operatőr, Szabady Piroska, a költőien finom díszlettervező és Kálomista Gábor producer szép ajándékkal lepett meg bennünket 2013 karácsonyára. S – egyáltalán nem mellesleg – áldozatkészen továbbépítették a Móricz Zsigmond megérdemelt reneszánszához vezető utat.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..