János evangéliumában a 13. fejezet fontos fordulópontot jelöl: megkezdődik „a dicsőség könyve”. Elérkezett az óra, az a különleges idő, amelyben Jézus beteljesíti az Atya akaratát, kinyilvánítja dicsőségét, vagyis szeretetét a világ iránt.
„Nincs hely termeimben! Eredjetek innen!” – Előttem van annak a ministránsfiúnak az arca, fülemben a hangja, akire úgy jó harminc évvel ezelőtt a fogadós szerepe esett a betlehemes játékban.
Karl Rahnernek tulajdonítják a mondást, hogy a Katolikus Egyház legvigasztalóbb ünnepe a mindenszentek napja. Ezen a napon ugyanis, mondta a jeles teológus, arra a sok-sok esendő, bűnös, gyengeséggel küszködő emberre tekintünk, akikből Isten a maga irgalmával, szeretetével, szigorával, csalafinta, meglepő és meg-megújuló szeretet-rohamozásával „szentet” faragott, vagyis alkalmassá tette őket arra, hogy beteljenek szeretetével, s ebből valamit már ezen a földön is megmutassanak.
Március első napjainak egyik reggelén pihentető, bátorító sétát tettem az akkori szokatlanul hideg, fagyos időben, a Rába és a Mosoni-Duna találkozásánál. El-elgondolkoztam a jeges Duna sötét folyásán, de ennél is inkább megállított a ritkán befagyó Rába tündöklő jégútja.
Amikor meghallom a kifejezést, „Krisztus hét szava a kereszten”, a megfeszített Jézus iránti szeretet és odaadás jut eszembe. Úgy gondolom, ez a szeretet indított arra imádkozókat, zeneszerzőket, sok-sok hívőt és prédikátort, hogy foglalkozzanak ezzel a „hét szóval”, és bennük mintegy Jézus végrendeletét lássák, utolsó óráinak emlékét.
Az Új Ember Kiadó gondozásában újra megjelent Jelenits István kötete, a Betű és lélek, a szerző evangéliummagyarázatainak gyűjteménye. Az előző kiadások elfogytak, talán el is koptak már igehirdetők, hitoktatók, az evangéliumok titkai iránt érdeklődők kezében, ám a könyv maga nem kopott meg, nem veszített értékéből, aktualitásából.
Biblikus világkonferencia Szegeden
A világ Újszövetség-kutatóit összefogó és segítő szervezet, az 1938-ban alapított Studiorum Novi Testamenti Societas (SNTS) tartotta éves konferenciáját a Szegedi Tudományegyetemen augusztus 4. és 9. között. A szervezetnek ezt az immáron hatvankilencedik éves közgyűlését több mint kétszázötven résztvevővel tartották meg – a vendégsereg a világ százharmincegy egyetemét és ötvenöt országát képviselte. Olyan professzorok jöttek össze, akik a saját diákjaik előtt lassan legendásnak is mondhatók – de valaha szintén „csak” diákok voltak, s a kutatás örömében máig „diákok” maradtak.
Mint minden valamirevaló tudományágnak, úgy a teológiának és benne az újszövetségi szentírástudománynak is megvannak a maga legendás alakjai. Diákok pusmogják egymás között, hogy Hans Urs von Balthasar nyári olvasmányként Platón írásait csúsztatta a táskájába, görögül, persze. Hogy Rudolph Bultmann szemináriumára csak az iratkozhatott be, aki kívülről felmondta, szintén eredeti nyelven, János evangéliumát. Vagy hogy a szövegkritikával foglalkozó szakemberek a tanácskozások estéin akkád, asszír, héber és görög szavakkal játszottak kitalálósdit. Vagy hogy a haladó nézetei miatt eltiltott római tanár mintegy tíz év szünet után először tarthatott órát, s ezt szerényen és találóan így kezdte a zsúfolásig tömött teremben: „Ahogy legutóbbi óránkon is mondtam…”
Az SNTS legendái a tudományosságról, illetve a kultúrák és vallások találkozásáról szólnak. E sorok írója ugyan nem vette észre, hogy vacsora közben ógörög vagy arámi szójátékok röpködtek volna a teremben, azt azonban újra meg újra örömmel fedezte fel, hogy az előadások után itt is, ott is folytatódott a szakmai beszélgetés. Szinte hihetetlen, ahogy például egy szövegkritikai, vagyis az ókori szövegek meglévő (vagy csak feltételezett) szövegváltozatait elemző előadás végén, ahol látszólag csak egy-egy szó léte vagy nemléte (ottléte vagy ott nem léte) a kérdés, azonnal magasba lendülnek a kezek, s a kérdezők olykor csak számokat mondanak, a válaszadó mégis tudni látszik, melyik szakaszról van szó – és már lelkesen magyaráz is. Minden tudósban kell hogy legyen egy adag gyerekes kíváncsiság, s talán még egy német fegyelemhez szoktatott elme sem tagadja, hogy a vitákban finomodó álláspontok nemcsak az igazságról szólnak, hanem valamiképpen az ember öröméről, igazság, jóság és szépség utáni vágyáról is.
Hazánkban is élénk sajtóvisszhangot váltott ki a hír, hogy a Harvard Egyetem professzora szerint Jézusnak felesége lehetett. Több erre utaló mondatot is tartalmaz ugyanis egy negyedik századi kopt nyelvű szöveg (képünkön). A szakértők többsége azonban kételkedik a dokumentum hitelességében. A heves vita hatására a Harvard Theological Review bejelentette: a tervekkel ellentétben mégsem közli az eredményeket.
Karen L. King nemrég mutatta be azt a féltenyérnyi (nyolcszor négy centiméteres) papirusztöredéket, amelyet „Jézus felesége evangéliumának” nevezett. A kopt szövegben ugyanis Jézus egy bizonyos Máriáról beszél, használja a „feleségem” kifejezést, majd azt mondja, „Ő” (nőnemben) alkalmas az apostolságra.
Internetes tanulmányában King rendkívül óvatosan fogalmaz. Leírja, hogy a papirusz hitelességét még nem igazolták teljesen. Kijelenti, a IV. századi lelet nem bizonyítja, hogy a történeti Jézusnak felesége lett volna.
