Feltámadás – mindenütt?

Nem volt az sima út, mint egy autópálya, apró jégtáblák sokasága torlódott egybe, fűrészfogasan, sziklaerővel. A befagyott folyó hosszában mégis a messzeségbe vezető útnak látszott, a szélein pedig, ott, ahol a sodrás végképp lehetetlenné tette a dermedést, a felgyorsuló víz fényes és áttetsző jéggömböcskéket mosogatott.
Fagyott erősen, de már túl voltunk a leghidegebb éjszakákon. A bágyadt nap még hólepelre kelt, a füvet, a játszóteret, a partot fehér szőnyeg borította, tisztán, üdén. Az a reggel mégis, minden téli kellékével együtt, már azt üzente, hogy a természet, sőt az élet, újjászületni készül. A téli pompát úgy figyeltük – a dél­előtti csendben sétálókkal, fényképezőkkel együtt –, mint múló csodát, a csend és várakozás ajándékát, mint valami türelmes, boldog, békés és bátor ébredés nagyszerű előjátékát.
Európában és Magyarországon sajátosan egybekapcsolódott a húsvét, Krisztus feltámadásának ünneplése, a természet tavaszi megújulásának tapasztalatával. Ahogy karácsonyi énekeinkben a szegénységben és hidegben didergő gyermek Jézussal érzünk együtt, úgy húsvétkor mintegy nekieresztjük a szívünket, hogy igazán természetes örömmel vágtasson, harapja az életet, mint béklyóit vesztett, rabságából szabadult paripa. ­Venantius Fortunatus húsvéti himnusza az első évezred derekától ismétli: „Az újjászülető természet hirdeti: Krisztussal visszatér mindenbe az élet. S a győzedelmes Krisztust, az Alkotót, zöld erdők, ligetek, virágok ünneplik” (Éneklő Egyház, 97). Krisztus halála kiengesztelte az embert Istennel, sőt, Krisztusban ez a kiengesztelődött ember új hívást kap arra, hogy önmagával, a másik emberrel és a természettel is békében éljen.
Talán éppen az a legfurcsább, vagy keresztény értelemben a legtermészetesebb, hogy a déli féltekén, ahol húsvétkor közelít a tél, karácsonykor pedig kitavaszodik, a hívő ember ebben látja meg a titkot, s annak másik oldalát: Krisztust, akit eltemettek, aki alászállt a holtak országába, aki elsőként az apostolok szívében teremtett új életet, s a világban ennek még hosszú időre, munkára van szüksége. Krisztust, aki felkelő nap, s aki születésével és újjászületésével, vagyis feltámadásával is legyőzhetetlen, sötétben ragyogó és sötétet elűző.
Hogy a keresztény ember számára mindenféle állapot, mindenféle természeti jelenség vagy emberi helyzet Isten életadó erejének, végső soron Krisztus feltámadásának jelévé válhat, az az újszövetségi Szentírásban is jól látható. Krisztus feltámadását egyik evangélium sem írja le közvetlenül (erre majd csak a valamivel későbbi apokrif irodalom tesz kísérletet), ellenben számos olyan elbeszélést közölnek, amely valójában emlékeztet Krisztus feltámadására is. Az üres sír megtalálásáról vagy a Feltámadott jelenéseinek elbeszéléséről szóló történetek nyilvánvalóan tele vannak az első tanítványok döbbenetének, örömének és belső átalakulásának tapasztalatával. Az evangéliumok olvasói először a tanítványok tekintetének tükrében ismerhetik fel a Feltámadottat: az asszonyok rémületében (vö. Mk 16,1–8), a tanítványok szárnyaló reményében és bontakozó hitében (Jn 20,1–9), megsebzett és kiüresedett szívük lassú gyógyulásában, sőt lángolásában (Lk 24,13–35; Jn 21,15–19).
Ezekhez az elbeszélésekhez azonban hozzá kell tennünk egy sor másikat, amelyekben valami már látszik abból, ami történni fog. Megfordítva és biblikus szakemberként talán azt is mondhatnánk: az előbbiekhez hozzá kell tennünk azokat az elbeszéléseket is, amelyeket teljesebb megértéssel adtak tovább, másféle ecsetvonásokkal, más árnyalattal festették le őket, amikor már hitték és tapasztalták, hogy Jézus valóban él. Húsvét után mást jelentett, hogy Jézus kora reggel egy elhagyatott helyen felkelt, hogy Istennel legyen és útra keljen – a görög szó a feltámadásra is vonatkozik (vö. Mk 1,35). Felkeltette Péter anyósát (Mk 1,31), vagy még inkább Jairus leányát is (Mk 5,35–43). Szent János evangéliumában Jézus felemeltetésének és felmagasztalásának szópárhuzama idézi a keresztre emelés – kereszten felmagasztalás – Isten dicsőségében való megmutatkozás többértelműségét (vö. Jn 3,14–15). A szinoptikus evangéliumok gyógyítás- és feltámasztás-elbeszéléseinek párhuzama mintha arra utalna, hogy a feltámadás előízét, a Krisztusban élt új élet előízét tapasztaljuk meg fizikai gyógyulásunkban, bűneink bocsánatában, a teljesebb élet hálás tapasztalatában is. Jézus dicsőségének más megnyilvánulásai, mint a színeváltozás (vö. Mk 9,2–9 párh.) vagy a vízen járás (vö. Mk 6,45–51; Jn 6,16–21), szintén kifejeznek valamit a feltámadt Krisztus, Isten Fia dicsőségéből. Isten dicsősége Jézus tetteiben és jelenlé­tében felragyogott a világban. Isten megtestesült Igéje nyilatkoztatta ki az Atyát, minden élet szerzőjét, ebben a világban (vö. Jn 1,1–18).
Nem is szükséges hangsúlyozni, hogy az apostoli levelekben, különösen Szent Páléiban, mennyire mindenütt jelenlévő valóság Krisztus feltámadása, illetve Lelkének működése. Talán nincs is olyan páli levél, amely ne hivatkozna kifejezetten Jézus Krisztus feltámadására, s ne térne vissza ehhez újra meg újra úgy, mint valami szilárd ponthoz, az érvelés meghatározó eleméhez. Pál hisz abban a feltámadt Krisztusban, aki az apostolok között utolsóként neki is megjelent (vö. 1Kor 15,8), s akit ő annyira megszeretett, hogy szenvedéseiben részt véve halálában akar vele találkozni, hogy így feltámadásának erejét is megismerhesse (vö. Fil 3,10). Hisz abban, akinek Isten, az Atya mindent alávetett, s aki majd mindent, az egész teremtett világot aláveti az Atyának, hogy „Isten legyen minden mindenben” (vö. 1Kor 15,28).
Mondják, hogy a tiszta szív mindenben meglátja Istent. Akit megérintett a feltámadt Krisztus, az még dermedt, gyönge, sötétlő pillanataiban is reménykedve keresi jelenlétét mindabban, ami körülveszi. Isten fénylő napja egyszer majd beragyogja, hogy életre keljen.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.