Kiss Péter

Gondolkodásomra a teológus-filozófiatörténész Nyíri Tamás volt a legnagyobb hatással. A nyitottsága, feltétel nélküli párbeszédkészsége, és az optimizmusa, hogy lehetünk korszerűen keresztények. A buzdítása, hogy igyekezzünk mindig erre törekedni, és elhinni, hogy rengeteg rossz tapasztalatunk ellenére is lehetséges. Ami magával vonja az ökumené iránti elkötelezettséget és általában mindenféle kirekesztés elutasítását is. Szociológiai tanulmányaim pedig ahhoz a felismeréshez vezettek el, hogy minden társadalom tele van megrázó igazságtalanságokkal, amelyekbe egy keresztény embernek soha nem szabad belenyugodnia. Vagyis hogy a helye mindig a legalulra szorítottak mellett van.

Kenyér vár

Szerző:

Elmélet vagy élet

Mint az ősidőkben, mint a pátriárkák korában, amikor Isten még a földön jártkelt, olyan volt a gyermekkorunk. Az enyém biztosan, pedig nem volt felhőtlen, nem idealizálom. Mégis kincsesbánya, kimeríthetetlen. Érthetetlen, hogyhogy ma annyira szegénynek érzem magam, és bizonytalannak az egykori, megkérdőjelezhetetlen bizonyossághoz képest. Mi történt, hol veszett el, ami kitörölhetetlen, amiből azóta is élek? Hogyan lehetséges, hogy noha – remélhetőleg – okosabb, magabiztosabb, és ami szintén nem mellékes, önálló lettem, ahhoz az időhöz viszonyítok mindent, mint a zsidó nép az égő csipkebokorhoz, Mózes Istennel való közvetlen találkozásához. Talán éppen a kiszolgáltatottság, a gyermeki függés, a „létbe vetettség” sokszor szívszorító tapasztalata volt az, ami mindmáig eleven bennem. Gyengeségem tett erőssé, védtelenségem volt az oka, hogy titkokba avatódhattam be. Éppen azáltal alakultam, hogy nem volt erős szűrőm. „Készséges lélekkel”, naivan és gyanútlanul fogadtam mindent, ami történt, ismerkedtem a világgal: bizalmat szavaztam mindennek és mindenkinek. Gyermekként még tudtam, hogy nemcsak a jó a jó, hogy valamiként mindenben Isten érkezik. Gyakran megszólított akkoriban.

Legyünk és tegyünk!

Szerző:

Az új evangelizációról Gáspár Istvánnal, az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatójával Katolikus körökben egy ideje roppant divatos kifejezéssé vált az új evangelizáció. Sokat emlegetjük jól értesülten, ám gyakran anélkül, hogy pontosan tudnánk, mit jelent, és hogyan is kellene viszonyulnunk hozzá személyesen.
Gáspár István, az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatója úgy véli, ez ügyben tanácsos mindig visszatérni a gyökerekhez, II. János Pál szavaihoz, aki hangsúlyozta: evangelizációnknak tüzében, lelkesedésében, eszközeiben és nyelvezetében egyaránt meg kell újulnia. „Nemzetközi összehasonlításban is óriási dolog, hogy már egy hónappal az új evangelizáció Vatikánban megtartott októberi püspöki szinódusa után, november 16–17-én konferenciát rendeztünk a témáról, amelynek legfőbb célja éppen annak tudatosítása volt, hogy mindannyiunknak tanulnunk kell ezt az új nyelvet, ismerkednünk kell ezekkel az új eszközökkel. Délelőtt teológiai megalapozottságú előadások hangzottak el, délután műhelyekben bontottuk ki, beszéltük át az elhangzottakat” – mondja az igazgató.

Az igazi Mikulás

Szerző:

Jánosréti Mester Miklós-főoltára egy társadalmi értelemben rendkívül aktív szentet mutat be. Címlapfotónkon az oltár két képe látható: a bal oldalin a leghíresebb történet jelenik meg a szegény ember három lányán titokban segítő püspökről, a jobb oldalin pedig a viharba került hajósokat láthatjuk, akik közül kettőt a szent a legenda szerint élete kockáztatásával mentett meg. Myrai Szent Miklós csodáinak nagy része a szív csodája, és nem természetfeletti esemény. A csoda maga az ember, a püspök, aki a legkomolyabban veszi, hogy övéinek testi-lelki jólétét egyaránt szolgálnia kell. A szegények és válságba kerültek iránti kivételes elkötelezettsége manapság nagyon aktuálissá teszi alakját. Példája mindannyiunk számára figyelmeztetés, hogy keresztényekként szeretetszolgálatra hívottak vagyunk. Olyan világban élünk ugyanis, amelyben rengetegen szenvednek hiányt a legalapvetőbb javakban – s amelyben rengetegen tekintenek az egyházra reménykedve és kritikusan. Az igazi Mikulást várják.

Felhőmesék

Szerző:

Bizonyára sokak számára ismerős – az utóbbi hónapokban gyakran megtapasztalt – élmény: esernyővel, nagykabátban rójuk az utcákat a tűző napfényben, tizenöt fokban, aztán másnap a hirtelen lehűlt időben bőrig ázunk és didergünk, mert nem vittünk dzsekit, pulóvert. Magunkra vessünk: „tudományos alapon” tesszük – hiszünk az időjárás-előrejelzésnek, a meteorológusoknak. Pedig újra meg újra tévednek – másnap mégis olyan magabiztosan folytatják, mintha mi sem történt volna, és soha nem kérnek elnézést előző napi tévedésükért. Széles körben elterjedt betegség a meséiket valóságnak hinni – én is elkaptam, de küzdök ellene. Sajnos ennek „mellékhatásaként” kénytelen vagyok a meteorológusok és hókuszpókuszprogramjaik ellen is küzdeni. De inkább a jelenség ellen próbálok tenni, amelynek ők is foglyai, és amely számomra leginkább két dologról szól: a tudománybabonáról és a show-bizniszről.

Látás ajándékba

Szerző:

Szemüveg hajléktalanoknak – A Magyar Máltai Szeretetszolgálat programja

Budai ősz. A Máltai Szeretetszolgálat Feszty Árpád úti intézménye előtt kisebb csoportokban várakozó emberek lesik az esőt az eresz alól. „A szemüvegek megérkeztek!” – olvassuk a feliratot a bejáraton.

Nemsokára egy apró szobába vezetnek be bennünket, ahol már az asztalra készítették a szemüvegtokokat. Heten-nyolcan állnak benn, kissé félszegen. A negyvenhét hajléktalan ember közé tartoznak, akiknek mára készült el a szemüvegük. Szalai László szemész, a szeretetszolgálat orvos-csoportjának vezetője várja őket, kedvesen, de hozzájuk hasonlóan kissé zavarban. „Ezeket a szemüvegeket most a látás hónapja alkalmából adjuk át, de egész évben várjuk a hajléktalan rászorulókat budai szemészeti rendelőnkben, vagyis nem csupán kampányszerű eseményről van szó” – mondja.

„Új etika kell”

Szerző:

A Világváltás eseménysorozat sajtótájékoztatójáról

– Egykori diákjaimmal nemrég érettségi találkozójukon felidéztük egy régi erdélyi biciklitúra emlékét, amikor több évtizeddel ezelőtt egy románok lakta faluban bőrig áztunk, és egy asszony segített rajtunk. Kiderült, milyen mélyen él bennük ez az emlék: hogy egy ellenségesnek tartott nép tagja barát is lehet – mondja Jelenits István a Világváltás október 12-ei sajtótájékoztatóján. – Életbevágóan fontosak az efféle élmények: más életformák megismerése, a szomszéd népek kultúrájával, irodalmával való találkozás. A világ kényszerpályákon halad, sokszor a napi érdekek határozzák meg a döntéseket, így a rossz beidegződések könnyebben érvényesülnek. De ezt a világot meg kell haladni, a félelmet le kell váltani. Fontos lenne, hogy az önös szempontoktól való eltekintés és a mások megértésére való hajlandóság, a sokféleség tisztelete már gyermekkortól természetes legyen.

„A fájdalmat senki sem választja”

Szerző:

Bestseller-szerző magyar orvos a szenvedélybetegségekről

Nemrég két előadást is tartott Budapesten Máté Gábor, nemzetközi hírű könyvek szerzője, a függés témakörének szakértője. „Ne menekülj! Ne félj a csendtől és a fájdalomtól, a szorongástól sem, amellyel a csendben szembesülsz. Ugyanis csak ott találkozhatsz önmagaddal, kaphatsz »üzeneteket «. Ne hidd el, hogy a megoldások kívülről jönnek, bármennyire is ezt sugallja neked a társadalom. Magadban kell megtalálnod őket” – mondja.

Máté Gábor besorolhatatlan jelenség. Már rögtön előadása elején annyit emlegeti az agyban található ingerületátvivő molekulák viselkedésünkre gyakorolt hatását, mintha biológiai automatának tekintené az embert. Később azonban, amikor rákérdezek, kiderül: a spirituális és a metafizikai vonatkozások is izgatják, sőt, talán az általa kutatott problémák gyökerét is teológiainak tartja („Minden ember szívében Isten alakú vákuum van” – idézi Pascalt). Aztán Thomas Horára, a meta-pszichiátriai iskola alapítójára hivatkozik, aki szerint nem lehet gyógyító az a pszichiátria, amely nem veszi tudomásul, hogy az ember spirituális lény, vagyis valami nagyobb valósághoz is tartoznia kell, mint csupán emberi környezetéhez, a társadalomhoz.

„Tudom, kinek hittem”

Szerző:

 Növekvő csodálkozással figyelem. Könnyed, mint egy balett-táncos, mégis csupa tömör erő. Rengeteg munka épült a mozdulataiba, több mint két évtizede finomítja már őket. Tiszteletet parancsoló az odaadottsága, az alázata, hogy ennyire odaszánta magát egy életprogramnak. De nem értem őt. Nemigen tudok viszonyulni az eltökéltségéhez, amely a legapróbb izmok munkáját is igájába hajtotta. Ehhez képest súlytalannak érzek mindent, amit valaha csináltam, akartam, elhatároztam.