„Tudom, kinek hittem”

 

Valamilyen szívóhatásról beszél, amelynek a végtagjainkat és a törzsünket mozgatnia kellene, továbbá azt ajánlja, hogy képzeljük magunkat bábunak, amelyet a feje tetejére erősített zsinórnál fogva egy erő emelget (gondolom, a szívóhatás). – De ezt úgyis egyre jobban érteni fogják, ha a harcművészeti háttere világossá válik – teszi, és ezt megnyugtatásnak szánja. – Harcművészet? – kapom fel a fejem (de ez még nem a szívóhatás). – Én úgy tudtam, hogy a tajcsi békés dolog, mozgásmeditáció. – Attól függ, hogyan nézzük. Vegyük például ezt a mozdulatsort – mondja, és rögtön mutatja is. – Ez éppúgy jelentheti a következőket: „Megköszönöm, hogy megszülettem, és alázattal a földig hajolok, amelyből vétettem.” De jelentheti azt is – kezdi újra –, hogy „óvatosan megközelítem az ellenségemet, a földre viszem, és végzek vele”. – Ez mindkettőt jelentheti? – bámulok értetlenül, és a hideg futkos a hátamon. – Mindkettőt, persze. Vagy bármi mást. Ahogy tetszik. Amire ön vágyik – néz rám, és mintha komolyan gondolná.

Azóta nem voltam tajcsizni. És gyakrabban gondolok a kincsre, amelyért mindenét odaadja az ember.