Kiss Péter

Országjáró

Miskolci Exarchátus
Egy nagy múltú kegyhely pezsgő élete

Sajópálfala bájos falucska Miskolctól tizenkét kilométerre. Múlt ősszel lelkigyakorlatos és zarándokház nyílt meg a településen. Programjairól Polgári László parókust kérdeztük.

– Az Új Ember munkatársainak máriapócsi lelkigyakorlatán tapasztaltuk, mennyire jó kedélyűek-humorúak és közvetlenek a görögkatolikus papok. Ön szerint miben rejlik a „görög plusz” titka?

– A fiatalosságunk, temperamentumosságunk nagyrészt abból az egyszerű tényből fakad, hogy sok közöttünk a fiatal pap. Ők a családjuk révén sok szálon kötődnek más családokhoz és a fiatalokhoz. Ez karbantartja az embert. Római paptestvéreink jelentős része annyira leterhelt, hogy hittant már nincs ideje oktatni, míg nálunk minden lelkész hitoktató is. Szeretünk együtt lenni, és tudatosan is törekszünk a közösségépítésre. Máriapócson annak idején én voltam a zarándokház építtetője, és Sajópálfalán az elmúlt egy-két évben újra egy lelkiségi központ születése körül bábáskodhattam. Pályázati forrásból, az egyházi általános iskola épületét újabb szinttel bővítve alakítottuk ki, és tavaly ősszel nyitottuk meg.

December közepétől nem fáznak többé a „torony” lakói

Sólyom László harmincmillió forintos adománya Veszprémben újabb jelentős lépéshez segítette hozzá a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot. A szervezet 2009 óta próbálja új vágányra állítani a város szélén magasodó, tízemeletes – korábban „pokoli toronynak” nevezett – épület lakóinak életét, ami csak a ház rendbetétele, műszaki felújítása és részleges tatarozása révén lehetséges. De ami a legfontosabb: a szeretetszolgálat munkatársai az itt élő emberek gondjainak megértésével, velük együttműködve, köztük élve próbálnak hatni, és nem „csodamódszerekben”, hanem a jelenlét erejében, a csendes fejlődésben hisznek. Emberöltőkre terveznek, ahogyan azt a volt köztársasági elnök sajtótájékoztatójukon is hangsúlyozta.

Világ-nézet katolikus szemmel

A világvége elmaradt, és persze erről mindenkinek megvan a véleménye. Nemrég a következő beszélgetésfoszlányokat kaptam el egy kávézóban:
„Nos, ezúttal csakugyan elmaradt, de jön az nemsokára; talán holnap, talán öt év múlva. Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. A majákat komolyan kell venni; nem beszéltek ők a levegőbe!”

A neten terjedő, a december 21-én várható világvégére vagy katasztrófára vonatkozó hírekről az Új Ember Ferenciek terei boltjában böngésző embereket kérdeztünk.

Bősz Tamás

Olvastam ezt-azt a neten a világvégepánikról és egyéb félelmekről, sőt édesanyámat még nyugtatgattam is, mert megijedt attól, amiket hallott. Ő sem a „nagy figyelmeztetéstől”, valamilyen természeti csapástól vagy a világ egészét érintő nagy változástól tartott, hanem hogy esetleg csakugyan nem lesz áram, gáz, sötétség borul a városra, és mindenkinek le kell menni a pincékbe – a híresztelésekből hozzá csak ennyi jutott el.

Volt egy világvégefilm, amelynek egyik jelenete erősen hatott rám: apa és lánya a tengerparton állva, összekarolva nézett szembe a halállal, várta az üstökös becsapódását és a mindent elborító szökőárt. A film egésze viszont – mint ez gyakran előfordul ebben a műfajban – szándéka ellenére inkább komédiának tűnt tragédia helyett, mert a közeledő vég elől mindenki túlmozgásosan próbált elmenekülni. Például sokan a hegyekbe igyekeztek. Annak, aki szeret kirándulni, ez világvégétől függetlenül is ajánlható, ám olyankor, amikor mindennek vége, egyik bunker vagy barlang sem jobb, mint a másik, és nincs hová szaladni. Sőt, valójában mindenféle, máskor teljesen racionális cselekvés értelmét veszti.

A hagyományok ereje és az egyházak szerepkereséseA Miskolci Egyetem Szociológiai Intézetének oktatói és hallgatói nyaranként útra kerekednek Székelyföldre. „Csaknem hazamegyünk már oda, és mindig nagyon várjuk, hogy újra mehessünk – mondja Szabó-Tóth Kinga intézetvezető. – Jó újra meg újra megmártózni, felüdülni abban a miénktől annyira elütő világban. És az intézet kutatási programjának is fontos színfoltja ez a projekt.”

– A HVG felmérése szerint idén a miskolci bölcsészkar az ELTE-vel holtversenyben első lett az oktatói rangsorban. Örültem ennek az eredménynek, mert rettentően igazságtalannak érzem, ahogyan az országos sajtó Miskolcot kezeli. Ez a hír most végre az egyetemi városra – és a legendás Egyetemvárosra, a kampuszra –, az Önök szakmai teljesítményére irányítja a figyelmet.

– Miskolcról valóban szinte kizárólag égető társadalmi problémák ügyében adnak hírt a tévék és az újságok, ami méltatlan és hamis beállítás. Nem mert ezek nem létező problémák itt, hanem mert nemcsak Miskolcon jellemzőek, és nem igazak Miskolc egészére. Az emberek többsége reflexből társítja őket ehhez a sokszínű városhoz, a szülővárosomhoz, amelynek egyetemére annak idején magam is jártam, és amelyet csak rövidebb időszakokra, budapesti és angliai tanulmányaim idejére hagytam el. Nem is mennék el innét soha. Úgy vagyok vele, mint Kemény Dénes – akinek nevét a miskolc-egyetemvárosi uszoda viseli –, amikor arról kérdezték, lenne-e külföldön edző. Azt válaszolta, hogy nem, mert ezzel az elkötelezettséggel, motivációval nem lenne képes máshol dolgozni, a csapatért küzdeni. Itt jobb, méghozzá közmondásosan jó a diákélet, erősebb a közösségi szellem és kevesebb a törtetés, mint az ország más egyetemein – a diákok nagy kedvvel ápolják például a selmeci hagyományokat: a hozzájuk való ragaszkodás egyszerre szívmelengető és országosan unikális.