Kincs a magasban

Csanda Jenő és Gallyas Balázs szeptember végén, Melráth Péter, a Képzőművészeti Egyetem professzorának vezetésével kezdte meg a feltárást. Már 1999-ben is dolgoztak itt, akkor a szentély freskóit restaurálták. A szentély és a hajó képei 1750–1770 körül, húsz-harminc év különbséggel készültek, a hajóbeliek a korábbiak. Három- négy festékréteg alól kellett kiszabadítani őket. Az új meg új rétegeket annak idején három okból vitték fel a falakra és a mennyezetre. Mivel régen gyertyával világítottak, a freskók kormosak lettek, és a hívek leheletének nedvességtartalma hatására a korom belekötött a festékbe. Nem lehetett tőle megszabadítani a falfelületet, a ráfestés volt az egyetlen megoldás. A második ok a többszöri „tulajdonosváltás” volt. A domonkosok építtették a templomot 1700-tól 1765-ig, ám II. József pár évvel később feloszlatta a rendet.


Az épület ekkor egy időre gazdátlanná vált, majd egy évre a pálosokhoz, végül az angolkisasszonyokhoz került, és egészen az 1950-es államosításig az övék is maradt. A millenniumra neobarokk stílusban festették ki a templomot Lohr Ferenccel (ráfestettek a XIX. századi freskókra), az ő erősen megrongálódott képeit pedig a műemlék-felügyelőség fedette le az 1960-as években a Papp testvérekkel – utóbbiak azonban nem festőművészek vagy restaurátorok voltak, hanem szobafestők (Csanda úrék a kilencvenes évek végén még találkoztak velük). A felújítások harmadik oka a rongálódás, az árvíz (!), a nedvesedés, a beázások és a vakolatomlás volt: a freskókban keletkező hiányokat a hálátlan utókor általában egyszerűen átvakoltatta, a restaurálásukkal nem foglalkoztak.

 

A sok barbár beavatkozás, átfestés hatására már senki sem tudta pontosan, mi rejlik az egyes rétegek alatt. Ezért nagy meglepetés volt, hogy a mennyezeti freskótól balra és jobbra eső ablakok fölött is van két kép: a bal oldali az angyali üdvözletet, a jobb oldali Mária és Erzsébet találkozását ábrázolja. Az utóbbi szépen megmaradt, az angyali üdvözlet nagy része viszont az enyészeté lett, ezért Melráth úrnak most szinte újra kellett álmodnia. „Számos kép rejtőzik még a festékrétegek alatt, súrlófényes világítás mellett már most is elég jól láthatóvá tehetők. Ezek restaurálására most nincs pénz, de valamikor visszatérünk még, hogy azokat is kiszabadítsuk” – mondja Gallyas Balázs.

Az idei feltárás nagy eredménye, hogy a mennyezeti freskó alatt megtalálták a festő, Aman József szignóját. Aman tanult, talán bécsi iskolázottságú festő, pesti polgár volt. A Szent Mihálytemplom-belieken kívül csak egykét munkáját ismerjük, például Máriabesnyőn. A Jézus születését ábrázoló mennyezeti freskó több szempontból is különös: egyedi, a sok évszázados ikonográfiai hagyománytól eltérő jegyei vannak. Az egyik ilyen, hogy a pásztorok mellett egy nőalakot látunk, aki a bába lehet. Legalább ennyire szokatlan, hogy a bal oldalon álló pásztor furulyázik, a tőle jobbra látható pedig mintha táncolna a zene hangjára. A képnek ez számomra népies hangulatot, bájt és vidám mozgalmasságot kölcsönöz. Mária ábrázolása is eltér a szokásostól: Aman sokkal inkább egyszerű, hús-vér asszonynak láttatja, mint istenanyának. A Kisjézus arca felnőttes, majdnem öreg. – „Ez gyakran így van – biztosít róla Melráth úr –, főként azért, hogy lentről is elég karakteresek legyenek a vonásai. Mert nem szabad feledni: a freskó a templomban alatta állók vagy a padból feltekintők számára készül, arányainak, színeinek, alakjainak onnét kell érvényesülniük, a lentről szemlélődőkben kell harmonikus egésszé összeállniuk.” „Úgyhogy mi is csak akkor tudjuk majd meg, milyen munkát végeztünk, miután lebontják az állványt, és a földről is megnézhetjük a freskót” – búcsúzik Csanda úr.