Újabb lépés Veszprémben

 

A tetőn, mintha a Stalker díszletében járnánk, világvégi táj látványa tárul elénk. Akkora a köd, hogy semmi mást nem látni, csak ezt az itt felejtett ipari rémlátomást ismeretlen funkciójú csövek, tartályok, vezetékek tömkelegével, a lapos tető szigetelésén vastagon álló vízzel. Egy szép vörös macska az „idegenvezetőnk”, harsány nyávogása jelzi, merre tovább, s minden újságíró, kamera, fényképezőgép engedelmesen követi. Ott van velünk akkor is, amikor kőről kőre ugrálunk a víz fölött; nagyon érdekelheti, miért van most itt ekkora felhajtás. Mint később kiderül, ő a ház macskája, és nem tudni, hogyan jutott fel a tetőre, le kellene jönnie velünk. Dallos Andrásné Eszter, a harmadik emeleti rehabilitációs otthon vezetője szerint be fog szállni velünk a liftbe, de úgy látszik, ennyire azért nem szelíd még: a liftajtó előtti rövid tétovázás után kissé sértetten eltűnik a szemünk elől a tizedik emelet sötét folyosóján. A kilencedik és tizedik emelet nem a máltai szeretetszolgálaté, hanem honvédségi tulajdonban van, és kísérteties hangulatú. Az egykori lakások tárva-nyitva állnak, foszló tapéta és régi poszterek között járunk, kibelezett beépített szekrények vicsorognak ránk.


 

Innét inkább gyorsan a harmadik emelet felé vesszük az utunkat. Ezt a szintet mindenestül megvette a szeretetszolgálat, és tavaly ősszel hajléktalan emberek otthonát nyitotta meg benne. Amint a liftből kiszállunk, néhány gyerek jön szembe – ezt először nem tudom hová tenni. – Kik ők, és miért jönnek ide? – kérdezem az otthonvezetőt. – Házbeli gyerekek, szeretnek hozzánk betérni, gyakori vendégeink – válaszolja. – Fontos tudni, hogy mi az egész házért vagyunk, nem zárkózunk be a harmadik emeletre. Ez egy társasház, amelynek mi is „lakói” vagyunk, én pedig a közös képviselője. Minden lakó életén változtatni akarunk, ezért a második emeleten, százötven négyzetméteren közösségi helyiséget alakítottunk ki. Sokan laknak ugyanis a házban olyanok, akik mindennapi gondjaikkal csak hozzánk tudnak fordulni. Ha például valakinél kikapcsolták a villanyt, a második emeleten moshat, főzhet, fürödhet, tanulhat. Közösségi programokat is szervezünk ide, játszóházat, teadélutánt, éneklést. Az egész ház életén változtatott, hogy itt vagyunk, a máltai szeretetszolgálatnak ugyanis fontos elve, hogy nem távolról és felülről próbál segíteni, hanem együtt él, gondolkodik a rászorulókkal. Én az apró sikerek embere vagyok, minden pici eredménynek nagyon tudok örülni. Akik a hajléktalan emberek életéről, gondjairól kérdeznek, gyakran úgy gondolják, hogy a hajléktalanság vagy az állástalanság egyetlen nagy probléma, amelyet egy nagy változtatással meg lehet oldani. Ám az esetek többségében nem így van, mint ahogyan az élet más területein sem. Az eredmények mindig kis lépések sorából állnak össze, és mindennap csak egy újabb lépést lehet megtenni – de azt fontos aznap megtenni. Mi ezért vagyunk itt, ezeket a lépéseket segítjük, és mindig együtt örülünk a lakókkal, amikor velük közösen sikerül elhárítanunk valamilyen problémát.

A harmadik emeleti szálló ötvenkét férőhelyes, most negyvenegyen laknak benne. Fél évtől legfeljebb két évig lehet itt lakni. A beköltözőket takarékoskodásra ösztönzik, és megpróbálják őket hozzásegíteni, hogy távozásukkor lakást tudjanak bérelni. A bérleti díjhoz a kiköltözők fél éven át pénzbeli támogatást igényelhetnek, vagyis a hajléktalanságból való kilábalásra valóban nyílik némi esély. De sajnos a visszaesés sem ritka, mivel errefelé rettentően nehéz munkát találni. Az otthon öt szobájában házaspárok és élettársak laknak. A fürdők és a konyha közös, mindenki magának főz.

Beszélgetésünket újságíró kollégák hada szakítja félbe, akik nagy nyüzsgéssel birtokba veszik a harmadik szintet, és magukkal ragadják kalauzomat is. Eszternek így most hirtelen egyszerre három-négy helyen kellene lennie. – Nem számítottam ekkora érdeklődésre, nem vagyok én ehhez szokva – kiáltja felénk távolodóban, de ahhoz képest, hogy kezdetben kissé ijedtnek tűnt, most már elég határozottan terelgeti a riportereket, és – amiért igen hálásak vagyunk neki – közben rólunk, az Új Ember párosáról sem feledkezik meg. Sőt, negyedóra múlva, amikor visszatér, Kozma Imrét, a szeretetszolgálat elnökét is magával hozza, és négyesben vágunk neki az épület újabb szintjeinek-zugainak, eredünk a „fő attrakció” nyomába. Elsősorban ugyanis azért vagyunk itt, mert Sólyom László volt köztársasági elnök harmincmillió forintos támogatásával ma újabb két szinten indíthatják el a fűtést a házban. Ez azonban, mint hamarosan kiderül, nem túl látványos esemény, amit jól be lehetne mutatni, ezért főleg Kozma atya eligazító szavaira vagyunk utalva. – Tíz éven át hideg volt a ház. A köztársasági elnök úrtól kapott összeget a gerincvezetékek újbóli kiépítésére fordítottuk, amelyeket korábban megrongáltak, szétszedtek és eladtak a ház nyomorgó lakói, hogy így szerezzenek pénzt. A rossz tapasztalatok indokolják, hogy a szeretetszolgálat az előrefizetős órák híve. Ebben a házban már minden óra ilyen, itt a központjuk – mutatja az elnök, majd egy-egy lakásba is bekopog Eszter társaságában. Alaposan zavarba jövök attól, hogy a lakók intim szférájának határvonalát ennyire könnyen átléphetjük. Mindenhol csak néhány percig maradunk, mégis megrendít a lakások bérlőinek udvarias, ám kissé feszélyezett arckifejezése és a védekező mozdulat, amellyel elköszönéskor az ajtót becsukják utánunk. Hirtelen átérzem, mekkora biztonságot, menedéket jelent számukra az a harminc-negyven négyzetméter, amelyen ma már viszonylagos komfortban, kiszámítható feltételek között élhetnek.

Újabb negyedóra múlva már a sajtótájékoztatón ülünk. – A máltai szeretetszolgálatnak az a legfőbb célja, hogy maradandó változásokat érjen el, önműködővé, önjáróvá tegye a közösségeket, amelyeken segíteni próbál – mondja Vecsei Miklós alelnök. – 2009 óta rengeteget változtattunk e korábban „pokoli toronynak” nevezett épületben lakók életén, de az eredményeink még nem lennének tartósak, ha elmennénk innen, ha nem menedzselnénk folyamatosan a programot. Amit elértünk, nem vagy nem főként pénzzel értük el, hanem jelenléttel, odafigyeléssel, jó ötletekkel, például a portaszolgálat létrehozásával és – amit nem győzök hangsúlyozni – a lakókkal való sok beszélgetés révén.

– Valójában Dallos Eszternek és Lőrincz Norbertnek, a ház szociális munkásainak kellene itt ülniük, és nem nekem – kezdi Sólyom László, miközben egyszerre vagy húsz vaku villan a szemébe. – Ők ketten volnának a legilletékesebbek, hogy a házról beszéljenek, mert ők azok, akik napról napra éltetik ezt a közösséget. Azt hiszem, a tevékenységükre nem jó szó a módszer, sokkal inkább egy számomra nagyon rokonszenves hozzáállást testesítenek meg, amely az egész máltai szeretetszolgálatra jellemző. Ezért is segítettem szívesen, s ajánlottam fel az elnöki keretemből harmincmillió forintot a ház fűtésének beindítására. A Málta ugyanis – mint ez tarnabodi és monori jelenlétén is érezhető – nem egyetlen, üdvözítőnek hitt módszert próbál alkalmazni mindenütt, hanem akárhová megy, az adott helyzethez és az ott élő emberekhez alkalmazkodik, kooperációra törekszik. Szilárd eszmei alapokon áll, lelkületet ad át, és emberöltőkre tervez.

Megtiszteltetés számomra, hogy együttműködhetünk. Lassan szedelődzködünk, Esztert pedig újra birtokba veszik a napi ügyek. Derűsen telefonálgat, s közben néha ránk mosolyog, mutatja, hogy vegyünk pogácsát és kakaós csigát. Ki tudja, mi a titka, de ilyen jó kakaós csigát még soha sehol nem ettem. Veszprémbe, a máltai szeretetszolgálathoz kellett mennem érte.

Fotó: Fábián Attila