Legyünk és tegyünk!

Újabban több hír is befutott a szerkesztőségbe arról – mesélem neki –, hogy országszerte megnőtt a szenteltvíz iránti igény, és emiatt sokan keresik fel a plébániákat. Egy kis kérdezősködés után általában kiderül: a szenteltvizet kérők többnyire babonás világvégevárók, leggyakrabban olyan emberek, akiket amúgy nemigen látnak a templomban. Rendhagyó evangelizációs helyzetről van szó, amelyben megmutatkozik, mennyi ember él szellemi-spirituális értelemben magára hagyva, teljes tájékozatlanságban, képtelen félelmekkel, és hányan szorulnának rá, hogy elemi hitismereteket szerezzenek. Mi a teendőnk, ha efféle hiedelmek által befolyásolt emberekkel találkozunk? – kérdezem. – Tekintsük példának azt, ahogyan Jézus evangelizál – mondja Gáspár István. – Olyasformán beszélgessünk az emberekkel, ahogyan Jézus a szamariai asszonnyal vagy az emmauszi tanítványokkal. Őszinte érdeklődéssel hallgassuk meg a félelmeiket, akarjuk igazán tudni, mi foglalkoztatja őket. Csak ez lehet az alap.


 

– Melyek voltak a konferencia legfőbb kérdései? – kérdezem. – Az egyik az, hogy kiket kell evangelizálni. Mint azt már a püspöki szinóduson is hangsúlyozták: önmagunkon kell kezdenünk. Jézus körül tanítványok szűkebb és szélesebb körei alakultak ki: a tizenkettő közül Péter, János és Jakab voltak a legközelebb hozzá, hetvenketten tartoztak a következő körbe, és ötszáz hívének jelent meg feltámadása után. A plébániai közösséghez ma ugyanígy különböző intenzitással kapcsolódnak az emberek. A közösségek tagjai mellett ott vannak a rendszeresen templomba járók, de passzívak vagy a templomba csak ünnepeken elvetődők, s aztán azok, akik csak akkor jönnek, amikor házasodnának, vagy meg akarják kereszteltetni a gyermeküket. Legyen a célunk az, hogy mindenkit egy körrel beljebb hívunk! – Hogyan tegyük, tehetjük ezt? Nehéz ügyről van szó, mivel bizonyos felekezetek visszatetszően, harsányan szólítják meg az embereket, és ennek hatására sok katolikus számára szinte lehetetlennek tűnik, hogy direkt módon evangelizáljon – tamáskodom. – Pedig az evangelizálás nem fakultatív – válaszol az igazgató. – Ha az ember tiszta vízforrásra talál, egyszerűen nem hagyhatja, hogy a többiek zavaros, esetleg fertőzött vizet igyanak! Az, hogy bizonyos evangelizációs formák nem rokonszenvesek a számunkra, nem ment fel bennünket az evangelizációs kötelességünk alól. Jó lenne, ha ez inkább kihívást jelentene ahhoz, hogy megtaláljuk a számunkra legmegfelelőbbnek érzett eszközöket. De még a házról házra, lakásról lakásra járó evangelizálás sem „ördögtől való” ötlet: a Római főegyházmegyében nemrég negyvenezer hívet készítettek fel erre a feladatra egy éven át. Mindenhová bekopogtak, és meghívták a felkeresetteket az egyházközségbe. Igaz, ezt a hatalmas akciót gondosan előkészítették, a plébánosok minden címre levelet küldtek, időpont-egyeztetésre kérve az érintetteket. Értse jól: az, hogy negyvenezer katolikus hajlandó volt e szép feladatra egy éven át készülni, talán még fontosabb is, mint az, hogy aztán mennyire lett eredményes az evangelizáció.

– Melyek voltak a legfontosabb gondolatai a konferencián elmondott, Evangelizációs egyház, evangelizációs plébánia című előadásának? – Önmagunk evangelizációjáról beszéltem, és arról, hogy előbb tanítványnak kell lennünk, s csak aztán válhatunk apostolokká. A boldog pápa, János Pál mondta: nagy kísértésünk, hogy inkább tegyünk, mint legyünk. Pedig az evangelizálásnak végső soron a szemlélődésből, az imából kell kinőnie! Szóvá tettem azt is, hogy a plébániának befogadó közösségnek kell lennie, ki kell tárnia az ajtókat, és be kell hívnia az arra járókat. Sajnos ez ma még nem mindenhol jellemző. Nemegyszer elzárkózóak vagyunk, nehéz egy keresőnek ránk találnia. Pedig még az sem elég, ha várjuk, hogy az érdeklődők betérjenek hozzánk. Tanuljunk Jézustól, aki nem egy plébánián ült és várt, hanem mindig oda ment, ahol az emberek voltak! Fontos továbbá az is, hogy ha a plébániáinkra hívunk valakiket, legyen megfelelő hely, ahol fogadhatjuk őket, legyenek olyan befogadó közösségeink, amelyekben otthonosan érezhetik magukat. Óriási hiba misére hívni kereső embereket! A mise a közösség legféltettebb kincse. Az ókeresztény korban az Eucharisztia ünneplésén a katekumenek nem is lehettek jelen. Egy, a hittel még csak ismerkedő embernek általában nem segítő, előremozdító élmény jelen lenni a misén, a közösség ünnepén. – Az Országos Lelkipásztori Intézet igazgatójaként mit tehet az evangelizáció hatékonyabbá tétele érdekében? – kérdezem. – Az intézet számára a közeljövő legfontosabb feladata az egyházmegyék, a püspök atyák megkeresése lesz, hogy átadjuk nekik a budapesti városmisszió során szerzett tapasztalatainkat, és felajánljuk a segítségünket város- és falumissziók szervezésében – búcsúzik Gáspár István.

Fotó: Kissimon István