Kenyér vár

Az például soha nem volt kérdés számomra, hogy a havat ő teríti az utakra, hogy időről időre megmutatja mérhetetlen erejét. Tudtam azt is, hogy mindannyian testvérek vagyunk: picik és kiszolgáltatottak, a hó foglyaiként tanácstalanul összenézők. Mert aznap leállt a közlekedés, és nem nyitottak ki a boltok. Összeverődtünk a megállóban negyvenen-ötvenen, aztán úgy döntöttünk, elindulunk a négy-öt kilométerre levő kenyérgyárba. Volt annak is boltja, és ráadásul ott lehetett kapni a legfinomabb kenyeret. Úgy emlékszem, az ünnepi napok közeledtek, ezért mindenki vásárolni akart. Érezhető volt, hogy pánik fog kitörni, ha nem születik megoldás. Úgy éltük meg, hogy magunkra vagyunk hagyva, hogy most magunkért kell tennünk. Megilletődtünk – minden veszni látszott, amit a hétköznapokban biztonságosnak éreztünk.


– Fontos feladatot kaptam, kenyeret kell szereznem a család számára. Óriási dolog múlik rajtam, valamiként maga az ünnep is tőlem függ most – futott át rajtam a gondolat. Meghatottan fogtam kisöcsém kezét, vonultunk a tömeggel a vastagon havas, jeges úton. Jól emlékszem, hogy már ott és akkor egészen világosnak tűnt számomra: ez az életem képe, sőt mindannyiunké. A lépteim egészen határozottak voltak. Anyukám kedves éneke csengett a fülemben: „Hadd menjek, Istenem, mindig feléd, fájdalmak útjain mindig feléd. Oly sok keresztje van, de ez az én utam, mert hozzád visz, Uram, mindig feléd.” Tudtam, hogy a Titanic zenekara ezt is játszotta a süllyedő hajón – ebbe egy kicsit beleborzongtam, de közben majdnem vágytam rá, hogy a fedélzeten legyek. Mentünk a kenyérgyárba, és én biztos voltam benne, hogy egy egészen kivételes közösség tagja vagyok, hogy a legmegtisztelőbb meghívást kaptam. Megyünk a havas úton korgó gyomorral, és átjár a bizonyosság, hogy mennyire szép az élet. Hogy nagyszerű volt elindulni, és csodálatos lesz megérkezni. Kenyér vár.