A liturgia többféle nyelvezetet használ, ezek egyike a testnyelv: amikor testünkkel, mozgásunkkal, gesztusainkkal vagy éppen öltözékünkkel közlünk valamit. Az öltözék sokféle célt szolgál: egyszerre dísz, ékesség és védelem, s egyben utalhat egy hierarchikusan tagolt közösségi cselekvés egészében betöltött szerepünkre is.
Az értelemkeresés lelki életünk egyik legfontosabb tevékenysége. Szükségünk van rá, hogy közelebbi és távolabbi célok vonzásába állítsuk cselekvésünket.
A tiszta praktikum oldaláról nézve akár azt is mondhatnánk: a liturgikus ünneplések haszon nélkül múlatják az órákat, semmilyen „forintosítható” hasznot nem hoznak.
A liturgikus ünneplés részleteiről szóló mostani gondolatmenet „a praktikum istene” felé megnyilvánuló hódolattal szeretne polemizálni, mivel kevesebb dolog van, ami ennél jobban rombolná a liturgikus ünneplések erejét.
Mivel három hete a liturgikus ünneplés végzésének kérdéseiről a húsvéti ünneplések keretében kezdtük meg gondolatmenetünket, a mai alkalommal is visszautalnék a nagyheti liturgiákra, hiszen azok drámaiságát az egyházi év egyetlen más ünneplése sem közelíti meg.
A közbeszédben a liturgiáról valahogy kevéssé tudunk szakszerűen szólni. Leginkább „szépen”vagy „méltón” végzett liturgiáról esik szó, de hogy valójában mitől szép és méltó egy liturgia, azt kevéssé tudjuk megmondani.
Számos, a liturgiát vizsgáló lélektani kutatás felfigyelt azokra a köztes állapotokra, amelyeket a liturgikus ünneplés hoz létre a résztvevőkben. Korábban már írtunk az átmeneti térről, amely a közel hozás és a távolságvétel kettőségének lehetőségét teremti meg.
Nagyhét kezdődik – hosszú, bonyolult, drámai liturgiákkal teljes hét. Sok tennivaló akad ilyenkor a templomokban, egyházközségekben. Fontos, hogy mindenki tudja, mi a dolga, és a helyén legyen, amikor szükséges.
