Liturgia: Megragadva

Ezek serkentenek és erőink összpontosításában is segítenek minket. Tapasztalhatjuk, manapság milyen széles körben jelent problémát az értelem elvesztése, a céltalanság, vagy az, hogy idővel elhibázottnak bizonyulnak azok az életcélok, amelyek követésére valaki egész életét odaáldozta. A mostani válságos időben sokak számára kiéleződött a kérdés: érdemes-e pusztán rövid célkitűzésekre bízni életünket, elég-e, ha az életszínvonal fenntartását és emelését célzó küzdelem tartja össze gyorsan múló napjainkat?
Írtunk már arról, hogy a liturgia sajátosan „megfékezi”, valamiképpen „átkeretezi” az időnket – ha ezt szabadon elfogadjuk. Ennek egyik útja az, hogy kiemeli azt a földi haszonelvű időtöltések közül, és Isten elé helyezi. Az Istennek áldozott idő a legkevésbé sem veszteség. A folytonos Isten elé állás, az odafent lévőkkel való törődés, hétköznapi okosságunk és az isteni bölcsesség újból és újból való találkozása egy új minőség megteremtését hozza magával. A liturgia dramatikus volta, a jelek és élmények sokfélesége szinte testileg is kódolja létünk Istenre irányultságát. Nemcsak az agyunkat tornásztatjuk, nemcsak akkor, mikor eszünkbe jut, és nem csupán elvi síkon foglalkozunk az istenkérdéssel.

Azt a nem hívők is megsejthetik, hogy létük nem ér véget a halállal. De életük közvetlen céljai túlontúl megragadták őket ahhoz, semhogy érdemben foglalkoznának létezésük transzcendens dimenzióival. Amikor aztán az élet törékenysége valamilyen esemény folytán nyilvánvalóvá válik, rögtön kiderül, hogy egy átfogó értelemről való alkalmi, elméleti tudás nem képes erőforrásokat mozgósítani a bajokkal való megküzdéshez.

Nekünk a liturgia meganyi utat kínál, az egyház rendelkező-fegyelmező szava száz és száz alkalmat teremt e kérdésekkel való elmélyült szembesülésre: hol értelmünk belátásával, hol lelkünk megkönnyebbülése által, hol sebeink gyógyulása révén, hol elszántságunk megerősödése alkalmával. A misztérium szemlélésével, a közösségben létezés örömteli átélésével, a valahová tartozás és valahová tartás biztonságot adó felismerésével a liturgikus ünneplés oly módon és oly mértékben formál és táplál bennünket, hogy azt szinte mi magunk sem gondolnánk. Jórészt csak olyankor vesszük észre, mikor egy nehéz helyzet elmúltával utólagosan észleljük, mennyi erőnk volt annak elhordozására, és milyen hihetetlen, hogy képesek voltunk megküzdeni azzal. Őáltala. Aki megragadott, és többé már nem enged el minket.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..