Liturgia: Kié az időnk?

Ebből következően nem csodálkozunk, ha felvilágosult embertársaink nem szakítják meg a vasárnap délelőttbe nyúló pihenésüket, hiszen az alvás, a kipihentség, úgymond, igen hasznos a testi erők regenerálódása szempontjából, és egy hét robotolás után, őszintén szólva, meg is érdemlik azt az emberek.
A szekularizálódott gondolkodás mindent a hasznosságnak vet alá, illetve mindent önmagához mér. Miért cserélne fel hát egy hasznos időtöltést egy haszontalannal? Miért szakítaná meg elnyújtott pihenését, ha egyszer az olyan kellemes?

A hívő ezzel szemben felkel és misére megy. Mégpedig pontosan abban az időben, amikor a plébániai mise van. Pontosan azon a napon, amelyet isteni akarat rendelt el. Nem gondolja például azt, hogy csütörtökön is mehetne vasárnap helyett, mivel az praktikusabb, ráadásul rövidebb is lenne. Vagy például, ha hirtelen arról értesül, hogy a mise ideje alatt egy jó filmet adnak, akkor sem gondolja azt, hogy közbejött egy jó film, s emiatt nem megy el a misére. Inkább az gondolja, hogy a film rosszkor jött, mivel ez az idő Istené.

A liturgia Isten ideje, Istentől elrendelt idő. De persze van-e olyan idő, amely teljesen a miénk lenne, amellyel teljes joggal rendelkezhetnénk, amelyet nem vehetnek el tőlünk? Vajon tényleg miénk az az idő, amelyet a magunkének szoktunk gondolni? Nem túl sok bosszúság, düh, félelem forrása az, hogy az időt, amely nekünk adatott, igyekszünk sajátunkként kezelni?

A liturgia és egyházi ünneplésrendünk arra tanít minket, hogy ismerjük fel és fogadjuk el az Istentől rendelt időket, egyházunk közösségteremtő erejű istentiszteleti időit. Ne engedjük, hogy életünket mindenestül felfalja a praktikum, vagy hogy a pillanat kénye-kedvének kényszerei kötözzenek, bénítsanak minket. Az időt mindenestül Istentől kaptuk, neki tartozunk felelősséggel érte. Életünk tovatűnő percei akkor nyerik el teljes értelmüket, amikor újra Isten elé hozzuk, a lábai elé tesszük azokat, s ott különösebb érdek és cél nélkül megpihenhetnek.