Ivancsó István

görögkatolikus lelkiség

A bizánci egyház harmadik hangú feltámadási tropárja két nagy részre osztható; a második részt pedig még tovább lehet tagolni, amint Jézus Krisztus feltámadását ünnepli.

Az ének első része az egyetemes vigadozásra szólít fel: „Vigadjanak a mennyeiek és örvendezzenek a földiek.” Mintha megfordult volna az énekek megszokott rendjének gondolatmenete. Ugyanis más esetekben a liturgikus himnusz bemutatja az üdvtörténeti eseményt, és csak utána buzdít a dicsőítésre. A „mert” kötőszó azonban mindent világossá tesz. A szent szöveg ezzel igazolja, hogy miért hív minden értelmes lényt vigadozásra. Jézus Krisztus feltámadása olyan üdvszerző tény, hogy ezen az angyaloknak és az embereknek is örvendezniük kell. A zsoltárost idézi a szövegünk (Zsolt 95,11).

A görögkatolikus egyház második hangú feltámadási tropárja megragadó ellentétpárral mutatja be a húsvéti esemény lényegét: leszállás és fölemelkedés. Jézusnak le kellett szállnia a legalsóbb mélységekbe, hogy ott, a helyszínen vigye végbe a győzelmét, törje meg az alvilág erejét. S miután ezt megtette, feltámadásában magával együtt fölemelte a megváltásra váró igazakat. Ennek megfelelően ez a liturgikus énekünk két világosan elkülönülő, ám mégis szorosan egybetartozó részre oszlik. S az ének alapján újra meg újra azt kell mondanunk, hogy Jézus Krisztus ezt a kétirányú mozgást nem öncélúan, nem önmagáért vitte végbe, hanem „értünk, emberekért, és a mi üdvösségünkért”.

Görögkatolikus lelkiség

A bizánci egyházban az egyik legfontosabb liturgikus ének (a konták mellett) a tropár. Nem véletlen hát, hogy nagyon fontos igazságokat mond el és tanít. Vasárnap – mint legfontosabb hitigazságunkat – természetesen Jézus Krisztus feltámadását énekli meg. Akárcsak a prizma fénye, a nyolchetente visszatérő szöveg (a nyolc hangnak, pontosabban dallamkincsnek megfelelően) újabb és újabb ragyogó fénycsóvát vet erre a világra szóló, sőt, a világon túlmutató eseményre.

Most az első hangú feltámadási tropárunkat vesszük szemügyre. Az éneket három világosan elkülönülő részre osztja három kötőszó: habár, mégis, azért.

Görögkatolikus egyházunkban – bármilyen napra is esik a naptárban – január 6-án az Úr Jézus Krisztus Jordánban való megkeresztelkedését ünnepeljük. Ez az egyik legnagyobb ünnepünk, és általában vízkereszt néven ismerjük. Az ősi magyar név arra utal, hogy az egyház „megkereszteli” a vizet, amikor megszenteli. S tényleg, ünnepélyes nagy szertartással történik a vízszentelés, lehetőleg „élő víznél”, pataknál, folyónál. Eredeti értelmében Jézus szentelte meg a vizet, amikor „eljött Názáretből, és megkereszteltette magát Jánossal a Jordánban” (Mk 1,9). Ezt az egyik himnuszunk így fogalmazza meg: „A Jordánban keresztelkedvén, mi Üdvözítőnk, a vizeket megszentelted.”

Görögkatolikus lelkiség

Mennyire szakítanunk kellene azzal a néphagyományból fakadó, karácsonyi tudatunkban élő képpel, amely a pásztorokat (főleg a hitetlenkedő öreget, a farkasokat kergető kisbojtárt, de a többieket is) csaknem vicces figurákként vetítik a szemünk elé! (Persze, Isten őrizzen attól, hogy elhagyjuk a kántálásunkból az olyan ősi népénekeinket, mint a Csordapásztorok vagy a Mennyből az angyal.) Inkább a Szent Lukács által megőrzött, róluk szóló evangéliumi üzenetre kellene odafigyelnünk. Miután megtalálták a jászolban fekvő kisdedet, „hazatértek, dicsőítették és magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak és (…) láttak” (Lk 2,20). Igen, ez a pásztorok lelkülete: a Jézusban közénk érkezett Isten dicsőítése.

Görögkatolikus lelkiség

Görögkatolikus egyházunk január 1-jén külön ünnepet szentel az Úr Jézus névadásának, illetve a liturgikus szövegek szerint Jézus Krisztus körülmetélésének. A karácsony utáni nyolcadik napra esik ez az ünnep. Az újszülött Jézust ezen a napon vitték el szülei a templomba, hogy a törvény szerint cselekedjenek vele. Liturgikus gyakorlatunk hűségesen követi a Szentírást, mert az ünnepi evangélium pontosan ezzel kezdődik: „Amikor eltelt a nyolc nap és körülmetélték, a Jézus nevet adták neki, ahogy az angyal nevezte” (Lk 2,21) még a fogantatása előtt.

Görögkatolikus lelkiség

Két vasárnappal a karácsony előtt görögkatolikus egyházunk minden évben a nagy lakomáról szóló evangéliumi példabeszédet olvastatja fel a szent liturgián (Lk 14,16–24). Ezzel mintegy elénk állítja, hogy bár (az ezen a napon ünnepelt ószövetségi ősatyákkal együtt) még csak készülünk a megtestesülés ünnepére, máris a karácsonyon túlmutató beteljesülésre kell irányítanunk a figyelmünket. Vagyis Istennel az üdvösségben megvalósuló boldog, bensőséges közösségre. Hiszen a karácsony „csak” közbeeső állomás a megváltás művében, ha Isten egyetemes üdvözítő szándékára tekintünk.

Görögkatolikus lelkiség

Az egyház december 8-án Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepét üli. Nemcsak nyugaton van ez így, hanem sok keleti (görögkatolikus) egyházban is. Az ünnep dátuma és talán a tartalma tekintetében is némi bizonytalankodás tapasztalható. Vannak olyan keleti egyházak, ahol december 9-én ünnepelnek, valamint olyanok is, ahol „Szent Anna csodás foganása” az ünnep neve. Mielőtt erre a két tényre irányítanánk figyelmünket, érdemes leszögezni, hogy a szeplőtelen fogantatás ünnepének tartalma ősi időktől él a bizánci egyházban. Ezt egyrészt a tanításával igazolja (például a 431-es efezusi zsinat a legrégebbi Mária-dogmában fogalmazta meg, hogy Jézus édesanyja „valóban Istenszülő”). Másrészt a liturgiájában is kifejezésre juttatja: Máriát a „legszentebb, legtisztább, legáldottabb” jelzőkkel illeti, „ki a keruboknál tiszteltebb és a szeráfoknál hasonlíthatatlanul dicsőbb”.