Ivancsó István

Többször megkérdezték már tőlem, hogy milyen felirat szerepel a papok nyakában függő kereszt hátoldalán. Ugyanis meglehetősen nehéz kisilabizálni a görög, illetve ószláv nyelvű liturgikus szöveget. (Igaz, újabban már nem kell feltenni e kérdést, mert valami oknál fogva megváltoztatták a feliratot, s egyszerűen az 1Tim 2,14 szövegét írják rá magyarul.) Minthogy görögkatolikus egyházunkban a nagyböjt harmadik vasárnapját „kereszthódoló vasárnapnak” nevezzük, érdemesnek látszik megválaszolni e kérdést, valamint rávilágítani az eredeti szöveg értelmére.

Szent Pál apostol keresztény hitünk lényegét fogalmazza meg nagyon találóan: „Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek” (1Kor 15,14). Majd meggyőző erővel mondja: „De Krisztus feltámadt!” (ugyanott, 20). Ebből a meggyőződésből fakadnak a bizánci egyház liturgikus költészetében a feltámadási tropárok megénekelt és átelmélkedett szövegei. A nyolcadik hangú tropárunk meglehetősen rövid, ám annál lényegre törőbb tanítást tartalmaz. Mint az összes többi ilyen énekünk, ez is minden sorában szentírási ihletésű, de valójában csupán egyetlen tényleges idézet fordul elő benne. Ez az énekünk három részre tagolódik.

Görögkatolikus lelkiség

Szükségünk van az ikonokra. Az igazi ikonokra. Azokra, amelyek szent tárgyak, kegyelmet közvetítő képek. Szükségünk van rájuk, mert segítő közvetítésükkel közelebb visznek bennünket Istenhez, Jézus Krisztushoz, az Istenszülőhöz, a szentekhez. Segítségükkel az ábrázolt üdvtörténeti esemény részeseinek érezhetjük magunkat.

Nem véletlen, hogy görög katolikus egyházunk a nagyböjt első vasárnapján (persze, történelmi alapokon, mert 843-ban éppen ekkor vetettek véget hivatalos rendelettel az ikonrombolásnak) különösen is ráirányítja a figyelmünket erre.

Görögkatolikus lelkiség

Görögkatolikus egyházunk gondos édesanyaként vezet bennünket a nagyböjt kezdetétől a húsvéti öröm beteljesedéséig, hogy lelkileg minél gazdagabbakká váljunk.

Segített már az előkészületben is. A vámos és farizeus vasárnapján felhívta a figyelmünket az alázatosságra, amely nélkül nem lehetünk kedvesek a mi Istenünk előtt. A tékozló fiú vasárnapján ráirányította a figyelmünket arra, hogy nem érdemes makrancos gyermekként szembeszállni az Atya akaratával, mert úgyis mi járunk rosszul, ám ő minden körülmények között kész arra, hogy visszafogadjon minket a kegyelmébe. A húshagyó vasárnapon az utolsó ítélet hatalmas képét vázolta fel nekünk, hogy hangsúlyozza a keresztény jó cselekedetek fontosságát, amely a mi megítéltetésünk alapja is lesz. Végül vajhagyó vasárnapon, a böjt kapujában már tényleges eligazítást kaptunk arra vonatkozóan, hogyan kell böjtölni: nem komoran, mint a képmutatók, hanem beillatosított fejjel és megmosott arccal.

Görögkatolikus lelkiség

Görögkatolikus egyházunk feltámadási tropárjai közül talán a hatodik hangú az, amelyik legtöbbet foglalkozik a Jézus Krisztus feltámadását kísérő földi jelenségekkel. Egyrészt igaz, hogy a feltámadást nem lehet a szó szoros értelmében történelmi eseménynek tekinteni, hiszen már túlmutat a történelmen. Jézus Krisztus a feltámadásakor nem a földi körülmények közé – mondhatjuk: nem a földi kategóriák és dimenziók közé – tér vissza, hanem a feltámadás dicsőséges állapotában létezik tovább. Mindörökké. Ugyanakkor az is igaz, hogy a himnusz szerzője (minden bizonnyal Damaszkuszi Szent János) két evangéliumi idézetből veszi ehhez az ihletet. Magát az éneket két nagy részre lehet osztani, amelyekhez egy dicsőítés csatlakozik.

A bizánci egyház ötödik hangú feltámadási tropárja – mint a többi is – nyolchetente visszatér liturgikus gyakorlatunkban. Így évente legalább hatszor vagy hétszer felidézi, és nem engedi szem elől téveszteni a benne megfogalmazott dogmatikai tanítást. Hiszen az ilyen himnuszok sohasem csupán gyönyörködtetni akarnak, hanem tanítani is. Ebben az énekben – szerkezetének megfelelően – három nagy dogmatikai igazságot vallunk meg.

görögkatolikus lelkiség

A bizánci egyház negyedik hangú feltámadási tropárja – mint a többi is – rendkívül gazdag teológiai gondolatokat tartalmaz Jézus Krisztus feltámadásáról, illetve annak következményéről. Ez a himnusz három részre osztható, és teljes szövegét elárasztja Krisztus feltámadásának örvendetes híre.

Az első rész egyszerű helyzetbemutatást ad: „A föltámadás örvendetes hírét az angyaltól megtudván az Úr tanítványai, és az ősi átok elvetéséről értesülvén” látjuk ezeket a tanítványokat. Ha viszont az eredeti szöveget nézzük meg, akkor észrevesszük, hogy itt bizony az említett „Úr tanítványai” nőneműek. Tehát a kenethozó asszonyokról van szó. Azokról, akik elsőként részesülhettek az örvendetes hírben. Az angyal kérdezte őket, de tüstént bizonyságot is tett nekik: „Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt” (Lk 24,5–6). Ők lehettek tehát azok, akik elsőként értesültek Jézus Krisztus feltámadásáról.

görögkatolikus lelkiség

Amikor görögkatolikus egyházunkban február 2-án Jézus Krisztus templomban való bemutatását ünnepeljük, általában kevés hangsúlyt fektetünk arra, hogy az ünnepet megalapozó eseményben áldozatbemutatás is történt. Jobban előtérbe kerül az a mozzanat, hogy a negyvennapos csecsemő Jézus találkozott a földi élettől búcsúzó, aggastyán Simeonnal. S az ünnep éppen erről kapta az elnevezését is: a ­Találkozás ünnepe lett. A gyertyaszentelés látványos eseménye a IV. századra nyúlik vissza. Így nem véletlen, hogy a magyar egyházban a Gyertyaszentelő Boldogasszony elnevezés is elterjedt. Sőt, még a Tisztulás ünnepe címet is felvette ez a nap. Nos, mindezek mellett érdemes az áldozatbemutatásra is felfigyelni.