A feltámadás örvendetes híre

Arról a világraszóló és a világon túlmutató eseményről, amely magával hozta az „ősi átok elvetését” is (Ter 3,16–19). Megszűnt a büntetés, amely a bűn következményeként érte az embert. Ugyanis Isten már az úgynevezett ősevangéliumban megígérte, hogy az asszony utódja széttiporja a gonosz, az ősi ellenség fejét (Ter 3,15). Feltámadásában megtörte hatalmát; annak nincs ereje rajtunk, kizárólag akkor, ha beleegyezünk csábításába, amellyel eltávolít bennünket Istentől. Két dolgot tudtak meg tehát a feltámadás első tanúi: feltámadt Krisztus, és megszűnt az ősi átok.


Himnuszunk második része ennek az örömhírnek a ¬továbbadásáról szól. A kenethozó asszonyok „az apostoloknak dicsekedve mondák: Legyőzetett a halál, föltámadt Krisztus Isten”. A himnuszköltő nyilván már „előbbre gondolt”, hiszen a feltámadás hajnalán, a tényleges helyzetben az asszonyok még félénkek voltak. De Szent Máté evangélista már arról is beszámol, hogy „nagy örömükben is siettek, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak” (28,8). Nem tartották magukban az örvendetes hírt. Nem is lehetett. Hiszen az akkor – és azóta is – szétfeszíti a világ, a történelem, az idő kereteit. Nem a halálé az utolsó szó: föltámadt Krisztus Isten, és magával együtt feltámaszt mind¬annyiunkat! És ezt mindenkinek meg kellene tudnia.

 

Az ének harmadik része a feltámadás eredményét mutatja be. Jézus feltámadt, „ajándékozván a világnak gazdag kegyelmet”. A bizánci egyházban nagyon sok ének záródik ezzel a formulával. Itt azonban különleges jelentősége van. Hiszen a kegyelem bőségét valóban Jézus Krisztus feltámadása hozta meg nekünk. Ebből táplálkozhat a mindennapi életünk.

 

Amikor ezt a himnuszunkat énekeljük, meggondolhatjuk: mi mennyire tudunk dicsekedni Jézus Krisztus feltámadásával? A kenethozó asszonyok dicsekedve beszélték el. Szent Pál az Úr keresztjével dicsekedett (Gal 6,14). Mi viszont az egyik sztihirából vehetünk példát: „Feltámadásoddal… mindenkor dicsekszem, mert a te halálod az én életem.”